Mottó: Majd szeretsz? Én most szeretlek, most vagy itt, hát most ölelj meg, a jövő sötét világ. Késlekedsz még? Jöjj csak szépen, most csókolj meg Százszorszépem, gyorsan száll az ifjúság.

(W. Shakespeare)

A Metro a szó legszorosabb értelmében legendás zenekara volt a hatvanas éveknek. A Sztevanovity testvérek, Frenreisz Károly, Schöck Ottó, Brunner Győző és barátaik riválisaikat évekkel megelőzve jutottak be az élő mítoszok csarnokába, és talán maguk sem vették észre, amikor ennek a képzeletbeli fényes csarnoknak a kapuja felnyithatatlanul rázárult beategyüttesükre.
A Metro nevét az Illés és Omega zenekarokéval egy lélegzetre szokás kimondani, és bizonyos értelemben jogos a párhuzam. Mindhárom együttes a hatvanas évek alulról építkező (mai szóval: „underground”) klubkultúrájából emelkedett fel a számos elismerést learató, a kulturális establishment által is befogadott fiatal kortárs művészek társaságába. Igaz ez még akkor is, ha műfajuk társadalmi presztízse sokak szemében mindvégig kétes értékű maradt, és voltak, akik a zenekarok puszta szereplését is mindvégig nem kívánatos jelenségnek tekintették.
A Metro azonban egyszerre volt több is, kevesebb is az Illésnél és az Omegánál. Elég arra gondolnunk, hogy míg az utóbbi két zenekar, illetve tagjaik közössége a hőskorszak, a hatvanas évek után is évtizedekig folytatódó pályát írt le, addig a Metro tagjai az együttes hetvenes évek elején történt feloszlása után soha többé nem alkottak közös zenekari produkciót. Zoránék bandája bármely másiknál fájdalmasabban és felemelőbben mutatta meg a pillanat és vele egy egész történelmi korszak mulandóságát.
Tudatában voltak-e mindennek maguk a zenészek, huszonéves fejjel? Nem valószínű. Mégis, az együttes egész életművében és egyetlen stúdió-LP-jén is számos jelzés árulkodik arról, hogy az ifjúság tünékenysége már sikereik csúcsán meglegyintette őket. Mert mi másról szól a lemezt felütő sláger, az Ülök egy rózsaszínű kádban, mint egy mámoros születésnap utáni kijózanodásról? Arról az egyszerre komikus és szomorkás élményről, amikor lassan tudatosodik: „valaki pont egy évvel idősebb lett – talán éppen én?” Mi lehet a Szobrok örök fiatalságra, beteljesületlen vágyakra kárhoztatott „márványbőrű” emberpárjának titkos üzenete? Az a titok, amely a nyughatatlan Frenreiszből az album egyik legemlékezetesebb hangszeres produkcióját, a nagyszerű szaxofonszólót csalta elő? És mi járhatott a lányok bálványainak fejében, amikor lemezre vették a Mária volt című örökzöldet – azt az édesbús melódiát, amely Zoránnak ma, hatvanéves korában áll igazán jól?
Ezek miatt a borzongató érzések és izgalmas kérdések miatt érdemes születése után évtizedekkel is meghallgatni a Metro nagylemezét. Nem az az érdekes, hogyan játszanak gitárjaikon a kezdő beatzenészek – az az érdekes, milyen érzés lehetett egy villanygitárt kézbe fogni a hatvanas években. Nem az az érdekes, hogyan bicsaklik meg lépten-nyomon a zene ritmusához igazodni próbáló szövegprozódia – az az érdekes, hogyan énekli teljes átéléssel Dusán szárnypróbálgató szövegeit Zorán és Frenreisz. Nem az az érdekes, hogy a Metro egyszerű poplemezének megjelenésekor a Beatles már kiadta Fehér Albumát, és az Illés is elkészítette Illések és pofonok című kaleidoszkóp-LP-jét. Az az érdekes, amiről Sajdik Ferencnek a Metro album borítójára készített karikatúrája olyan hangosan beszél. Az az érdekes, amit a beatzenészeknél jó tíz évvel idősebb zseniális grafikus már 1969-ben pontosan tudott.

•	Nyomtatóbarát változat