Érdemes megadni a módját: hazavinni a lemezt, megvárni, míg este lesz, és kívül-belül minden elcsendesedik; félhomály, egy pohár nemes bor vagy egy kis mézes pálinka. Aztán hagyni, hogy áradjanak a dalok a hangszórókból; legyen ünnep az a háromnegyed óra, amikor először bomlik ki az új lemez, a Közös szavakból.
Mindig izgalmas az első találkozás egy-egy új Zorán-albummal. Izgalmas először hallani azokat az ismeretlen dallamokat, amik aztán néhány nap elteltével majd beleégnek a fülünkbe. Izgalmas először rácsodálkozni a szövegek sokrétegűségére, gondolati gazdagságára, figyelni a verssorokból a belső mozivászonra kivetülő képeket. Izgalmas élmény, ugyanakkor már az első hangoknál előtör valami otthonosságérzet. Talán mert a Zorán-lemezeket hallgatva az ember belemerülhet önmaga ritkán látogatott, még tiszta zugaiba. És az nagyon jó. Főleg ha még ilyen dalok is szólnak közben...
És szólnak a dalok, mindegyik a mi külső és belső világunk egy-egy szeletének pontos lenyomata. Van köztük szinte riporteri élességű jelentés arról, mi zajlik az otthon falai között (Vihar) és azokon kívül (Közös szavakból). Van köztük keserű fintor (Ki figyel rám?), és felvillannak meghitt pillanatok (Alszol a vállamon). Szó van a reménytelen lecsúszottságról, és hogy talán nincs is olyan messze tőlünk a hajléktalanok világa (A máshol élők városa). Egy bájos szösszenet (Harminc) emlékezik meg arról, hogy Presser Gábor, Dusán és Zorán alkotói hármasa immár harminc éve működik együtt; ebben a dalban Zorán, Gábor és Dusán(!) együtt énekelik el 30 év pár mondatba foglalt történetét.
Biztosan jobb lenne a világ, ha nem akarnák körülöttünk oly sokan megváltani, hanem csupán mindannyian megfogadnánk a dalbéli öreg tanácsát: Maradj a hangszernél. Biztosan mindannyian érezzük, hogy van valahol egy jobbik énünk – csak éppen ott fuldokol mélyen, mert valahogy mindig elborítanak minket a mindennapok (Hiába vársz). A Penitenica egy álombéli(?) látogatást mesél el, egyenesen az Úristennél – mellesleg kiderül belőle, miért is vagyunk itt, ezen a földön. A Csak a szerelem-ben teljesedik ki az a fojtott izzás, ami végig áthatja a lemezt. Ez a dal az album csúcspontja és összegzése, a dolgok értelmének tömör és tűhegyes „magyarázata”. Ezután már nem is szabadna megszólalni, de a végére maradt még egy gyönyörűség: A sziget. Ami csak a felszínen tűnik szomorú beletörődésnek, valójában csendes lázítás: nem szabad, hogy elolvadjon bennünk a sziget!
Az első három, csak sorszámokkal megkülönböztetett Zorán-szólólemez trilógiája után néhány évnyi szünet következett, majd 1982-ben jött valami még mélyebb, komolyabb, érettebb: a Tizenegy dal című nagylemez, olyan „klasszikusokkal”, mint a 34. dal, Az ünnep, a Hadd legyen, a Sed non est pax, a Ne várd a májust vagy a Hozzám tartozol. Most pedig az 1997 – Az ablak mellett – Így alakult ezredfordulós trilógiája után ugyancsak minőségi ugrást jelent a Közös szavakból. Mintha megint ugyanott lennénk, mint 24 évvel ezelőtt, csak följebb néhány emelettel. Mintha egy kastélyban most nyíltak volna fel eddig sok pecséttel lezárt ajtók, és mögöttük voltak ezek a dalok. Tizenegy újabb gyöngyszem, a mi gyönyörűségünkre.

•	Nyomtatóbarát változat