Sztevanovity Zorán volt a vendégünk, akinek éppen most jelent meg új válogatáslemeze, ő pedig beszélt találkozásáról John Lennonnal, meg arról, hogy mit nem szeret a magyar rapben, és persze arról is, hogy miért jó, ha egy énekesnek a saját öccse ír dalszövegeket. Közben más zenészek számait játszottuk le neki. A dalok a címekre kattintva hallgathatók meg.

1. Roy Orbison: Pretty Woman

Roy Orbison és a Pretty Woman. Erről az jut eszembe, hogy pályafutásom kezdetén, a Metro együttessel eleinte csak külföldi slágerek feldolgozásait játszottuk, köztük Roy Orbisonét is. Nem volt egy könnyen utánozható éneklési stílus, hiszen a későbbi pályafutása is bizonyította, hogy olyan hangja volt, amilyen nagyon keveseknek. Nekem egyébként azok a dolgai tetszettek jobban, amiket később a Traveling Wilburysben csinált, együtt George Harrisonnal, Bob Dylannel, Tom Petty-vel. Roy Orbisonban az volt még különleges, hogy néha szimfonikus zenekarral vette föl a számait, amivel ugye jelentősen megnehezítette a mi akkori dolgunkat. Hálásabb volt ezért Bill Haley-től vagy Louis Primától játszani dalokat, mert azok egyszerű, alap rockandroll-számok voltak.

A közönség akkor mennyire ismerte ezeket a számokat?

Én azt hiszem, hogy leginkább rajtunk keresztül ismerték meg ezeket, mert nem mindenki hallgatta a luxemburgi rádiót vagy az Amerika Hangját, illetve nem kaptak lemezeket a külföldre szakadt rokonoktól. Érdekes, hogy a magánszektor még nem létező korszakában volt egy bolt a Rákóczi úton, ahol egy ember lemezeket másolt röntgenfilmre, és nagyon sokan így szedték össze a számokat.

2. The Zombies: I Want Her She Wants Me

Ezt nem ismerem. Magát az énekest biztosan hallottam már, mert jellegzetes hangja van, de a dalt szerintem még nem...

Ez a Zombies együttes, és azért választottuk, mert a Metro 1969-es első lemezére is hasonló, pszichedelikus pophangzás volt jellemző.

Igen, miután túl voltunk azon a perióduson, hogy mások dalait játsszuk, mint ahogy kezdte akkoriban az összes zenekar, elkezdünk saját dalokat írni, amelyeken erősen érezhető volt az addig játszott sokféle stílus hatása. Azt tudni kell, hogy a beatkorszak első bandái többnyire amatőr zenekarok voltak, a tagokból sokan egyetemre jártak – én például a műszakira –, de később olyan tagok is jöttek, akik képzett zenészek voltak. Ilyen volt nálunk Schöck Ottó, aki zongoraszakot végzett, és sokáig ő volt a zenekar zeneszerzője, neki köszönhetően volt egy aránylag markáns hangzásunk, ami megkülönböztetett bennünket a többi zenekartól. A pszichedelikus irányzattal mindig is szimpatizáltam, de az igazi mellbevágó élmény ebből a stílusból a Beatles Sgt. Pepper lemeze volt nekem, ami annyira eltért az addigi zenéktől, hogy ott már elkezdtük gyanítani, hogy az nem lehet, hogy csak négyen csinálják, biztos van még valaki más is a háttérben – mint ahogy volt is. Hihetetlen hangszerelési megoldások vannak rajta, de hát hiába tetszett annyira, mi itthon a hanglemezgyártól nem kérhettünk egy teljes szimfonikus zenekart a lemezünkhöz. Mindenesetre ez egy hatalmas lépés volt a korábbi beatzenéhez képest, ekkor már a komolyzenészek is felfigyeltek a Beatlesre, és így kezdtek elmosódni a műfajok közötti különbséget.

Ha jól tudom, pont abban az időben volt kint Londonban is.

Igen, a vendéglátóm egy magyar származású, de kint élő menedzser volt, aki az első angol zenekarokat hozta el Magyarországra. Elsőként egy Stove Pipe nevű együttest, ami hiába volt egy harmadrangú, tök ismeretlen zenekar, nálunk mégis nagy esemény volt, hogy itt van egy angol banda, de aztán ő hozta a Spencer Davis Groupot is. Szóval, ő hívott meg, és ugyan csak három-négy napot töltöttem Londonban, mégis valami abszolút mámoros pár nap volt. Addig, ugye, alig volt információnk arról, hogy a zenéket, amiket hallgattunk, kik csinálják, milyen közegben, szinte semmit nem tudtunk róluk. Aztán egyszercsak, így hirtelen odakerülni az oroszlánbarlangba olyan élmény volt, ami ma már nehezen érthető meg. A vendéglátóm egyik este levitt a Speakeasy nevű klubba, ami akkor nagyon felkapott hely volt, telis tele zenészekkel, és pont ott ült John Lennon és Ringo Starr is, két másik zenész társaságában. Egy ilyen alkalmat nem hagyhattam ki, a magyar barátom minden bevezető szöveg nélkül bemutatott nekik, mondtam, hogy „kelet-európai kolléga” vagyok, nagyon csodálkoztak ezen, de angolosan kedvesek voltak.

Mi volt az, ami a legnagyobb meglepetés okozta ez alatt a pár nap alatt?

Az a felismerésem, hogy bizonyos zenei stílusokat nagyon nehéz úgy művelni, hogy az ember nem oda született bele, ahol az a stílus született. Beleszagolva a hatvanas évek londoni levegőjébe vált egyértelművé számomra, hogy annak, aki az angol vagy ír népzenén nevelkedik, sokkal egyszerűbb ezt a fajta zenét játszani, míg mi egészen más gyökerekkel próbáltunk hasonlót alkotni. Engem akkor mellbevágott, hogy ott kint az a zene magától értetődően, természetesen jön, és nem is volt ez túl jó érzés, hiszen hirtelen reménytelennek tűnt, hogy itt Kelet-Európában mit is akarunk mi ezzel...

3. Atlas: Töröld le a könnyeidet

(Pár másodperc után) Az biztos, hogy magyar... Syrius?

Nem, de majdnem: ez az Atlas.

Igen, az énekes, Flamm Ferenc neve ugrott be inkább. Ez volt az a Blood Sweat And Tears-vonal, amit mi is nagyon szerettünk, még ha nem is ezt a fajta zenét játszottuk. Ezt nálunk az Atlas meg a Syrius képviselte. Én nagyra becsültem ezeket az együtteseket, hiszen a nehezebb utat választották, és ehhez a zenéhez már komoly hangszeres tudás is kellett. Ők eleve kicsit később indultak, ezért aztán abból a korszakból főként csak az úttörőnek számító Illés, Metro, Omega trió maradt meg a köztudatban, szerintem igazságtalanul.

Mennyire volt valós az Illés, Metro, Omega-rivalizálás?

Volt rivalizálás, ez természetes, de ez inkább a közönségnél volt érzékelhető, miközben mi csaknem baráti viszonyban voltunk. Saját törzshelyeink voltak, ahol gyakran együtt söröztünk a többiekkel, a rajongók pedig vérre menő csatákat vívtak. Persze ez sem volt durva, az egésznek volt egy ártatlan bája. Emlékszem, egyszer a klubunkban valamiért nem tudtuk megtartani a szombati bulit, és egy merész húzással az Omegát kértük meg, hogy ugorjon be helyettünk, a közönségünk meg úgy érezte, hogy elárultuk őket. Úgyhogy ezután már annyira nem vertük nagydobra a barátságunkat a többi zenekarral, nem akartuk elrontani a viszonyt a saját közönségünkkel.

4. Michel Polnareff: Le Roi Des Fourmis

(Fél perc után) Érdekes, hogy tudok még olyan dalokkal találkozni, amiket nem hallottam még (nevet).

Michel Polnareff énekel. Azért választottuk, mert az angolszász hatások mellett a hatvanas évek magyar könnyűzenéjében jelentős volt a francia hatás is.

Igen, érdekes, hogy a populáris zenékben, a táncdalénekeseknél nálunk az olasz hatás volt az erősebb, az annál egy fokkal progresszívebb produkciókban, mondjuk a filmben pedig tényleg a franciák hatása volt inkább észlelhető. Michel Polnareff nevére abszolút emlékszem, de az igazi sztárjuk Johnny Hallyday volt, a „francia Elvis Presley”. Őt nem nagyon bírtam, mindig is erőltettetnek éreztem, ha megbocsát nekem ezért.

Viszont a franciák vettek át dalt öntől, hiszen Sylvie Vartan később feldolgozta az Apám hitte című dalt.

Iszonyú meglepetés volt nekem, hogy ebből a dalból ők egy orosz beütésű dalt gyártottak, ami a végén egy begyorsuló, kalinkás résszel zárult. Nagyon lelombozó volt, hogy amikor végre egy tényleg világhírű énekesnő elénekli egy dalomat, ennyire totálisan félreértelmezi azt, de még a szövegnek se volt semmi köze az eredetihez. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy amikor Sting egy számát lemezre énekeltem, amelyhez Dusán írt magyar szöveget, azt el kellett küldenünk Sting menedzsmentjének, és annyira megtetszett nekik, hogy elismerésként Sting lemondott a saját jogdíjáról. Tudom, hogy ez nem lehetett nagy veszteség a számára, de mégis egy gesztus volt, és mutatja, hogy mennyire fontos, hogy milyen szövegek születnek a feldolgozásokhoz. A Sylvie Vartan-számnál ezt nem tekintették annak, egy tinglitangli dalocska lett belőle, sajnos. Ő egyébként Máté Pétertől az Elmegyek című dalt is elénekelte korábban.

5. Cat Stevens: Father And Son

Cat Stevens, és az apjáról énekel. Én hiába játszottam sokáig a Metro zenekarban, igazából mindig is ilyen szólista gitáros-énekesnek éreztem magam a szívem mélyén. A Ki mit tud?-on, majd később a Táncdalfesztiválokon felléptem szólóban is, ott énekeltem el például a Fehér sziklák című dalt, amit akkor nem nagyon szerettem, de ma már tudom, hogy az egész pályám szempontjából ennek is megvan a maga szerepe. Aztán, amikor a hetvenes években a Metro feloszlása után elkezdtem szólóban énekelni, egy teljesen új korszak kezdődött. Ehhez hozzátartozott Presser Gábor zenéje, Dusán szövegei, egy sokkal érettebb zenei és szövegvilág, amely szerintem azóta sem változott.

6. Marianne Faithfull: Dreaming My Dreams

Nem ismerem sajnos a dalt.

Marianne Faithfull, aki elismert énekesnő annak ellenére, hogy nem ő írja a szövegeit. Igaz, neki nem a testvére írja azokat.

Faithfullt magát ismertem, de lemezeim nem voltak tőle. Azt hiszem, nem véletlen, hogy az én esetemben ez a szövegíró-előadó leosztás ilyen hosszútávon megmaradhatott. Persze a legjobb, ha az előadó egyben a szerző is, de ettől csak egy lépésre van az, amikor valakinek a testvére ír szövegeket. Az biztos, hogy Dusánnak sosem kellett magyaráznom, hogy éppen milyen periódusát élem meg az életemnek, mi az, amiről szívesen énekelnék és mi az, amiről nem. Ez már az elejétől annyira jól működött nálunk, hogy fel sem merült, hogy én is megpróbálkozzak a szövegírással. Egy biztos: abban, hogy mi most itt beszélgetünk, neki is hatalmas szerepe van.

7. Gaslamp Killer mix: Sarolta Zalatnay – Zöld Borostyán/ The Stylers – For You/ Mustafa Ozkent – Silifke

(Tanácstalanul néz.)

Ez egy mix, amit egy Gaslamp Killer nevű amerikai dj készített, Zalatnay Sarolta egy számát török pszichedelikus zenével meg még valamivel keverte össze. Ugyanezen a mixlemezen az Omega is szerepel, miközben megjelent egy magyar beatválogatás is külföldön, amire egy Metro-szám (A pénz) is rákerült. Van egy réteg külföldön, amely mostanában fedezte fel a hatvanas-hetvenes évek egyes magyar zenéit.

Még nem hallottam erről, de vajon honnét szerzik ezeket a lemezeket? Nagyon furcsa, de természetesen örülök neki. Biztos, hogy az internet is sokat segít ebben, és jó érzés, ahogy mosódnak el a határok, és nem az az érdekes, hogy ki melyik országban született. A határok elmosódásáról jut eszembe, hogy korosztályokra jellemző ízléshatárok is halványodnak, mert meglepően sok fiatalt látok a koncertjeimen. Úgy tapasztalom, hogy zeneileg nagyon nyitottak a mai fiatalok, sok mindenre vevők, a klasszikus rockandrolltól kezdve a jazzen át a mai kísérleti zenékig.

8. Quimby: Autó egy szerpentinen

Quimby? Nagyon szeretem. Közel áll hozzám az egész hangvétel, a szarkazmus, tartalmilag is, ez az önironikus vonal is. Lehet, hogy furcsán hangzik tőlem, de én nagyon bírom a lazaságot, már ha nem a l’art pour l’art lazaságról van szó. Azok közé a mai zenekarok közé tartoznak, akiket szívesen hallgatok. Az az igazság, hogy ha több időm lenne, elmennék én koncertekre is, vagy hallgatnék más magyar zenekarokat is, de nincs, ezért aztán alulinformált vagyok. A Quimbyről jut eszembe a profizmus kifejezés, amit nálunk sokszor félreértelmeznek, némi pejoratív mellékzönge társul hozzá, mármint, hogy aki profi, az nem igazi művész, hanem csak jó iparos. Szerintem a profizmus alatt a szakmai tökéletességet kell érteni, azt a komplex folyamatot, amelyben minden résztvevőnek tudnia kell a dolgát. Remélem, a Quimby sem veszi rossz néven ezt az asszociációt...

És volt-e olyan zenekar vagy stílus, aminél azt mondta, hogy na jó, ez nekem már túl sok?

A rappel voltam így eleinte, de azon belül is inkább a magyar rappel. Az angol nyelv, ugyebár, tele van egyszótagos szavakkal, ezt teszi olyan könnyűvé a zakatolást, míg a magyar nyelvnek a rap egyszerűen a megerőszakolása volt. Aztán jött Geszti Péter, és a Rapülőkkel olyat produkált a nyelvvel való zsonglőrködésben, leleményességben, hogy attól kezdve már sokkal kevesebb bajom volt a többi, magyarul rappelő előadóval is. Mondjuk, a trágárságot továbbra se szeretem, általában hatásvadásznak és öncélúnak érzem.

9. Neil Diamond: Pretty Amazing Grace

Az előadót ismerem, de a dalt nem. Ki énekel?

Neil Diamond, a tavalyi lemezéről.

Esküszöm, hogy rá gondoltam! Valahogy a hangszínek sokkal jobban rögzülnek bennem, mint a nevek vagy a számcímek. Neki a hetvenes évekbeli dolgaira emlékszem igazából, az amerikai folkos énekes-dalszerzők populáris vonalára. Szerettem a zenéjét, bár abban az időben nekem Paul Simon volt az igazán meghatározó hatás. Az első szólólemezem borítóját is a nem sokkal korábban megjelent Still Crazy After All These Years című albuma ihlette többek között, én annak a lemeznek tényleg minden hangját ismerem, de az egész pályafutása hibátlan.

Diamondban az érdekes, hogy az utolsó két lemezét egy hiphopban és metálban utazó producerrel, Rick Rubinnal csinálta, és nagyon sikeres is lett. Önnél nem képzelhető el egy hasonlóan váratlan húzás?

Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki igazán nagyot váltson, egy időre abba kell hagyni, el kell tűnni, és azután előjönni valami egészen mással. Egy folytonosságban élő valakinek, mint nekem, sokkal nehezebb lenne ilyet lépni, erőltetettnek is érezném. Igazából nem tudom, hogy Neil Diamondban mi történt, hogy oda jutott, hogy megpróbáljon valami mást. Nekem 2006-ban jelent meg az utolsó stúdióalbumom, folyamatosan koncertezek, nemrég épp egy válogatáslemez jelent meg, szóval igazából semmi sem mocorog bennem egy váratlan húzás irányába. Új lemezre sincs még indíttatásom. Egyelőre hiányzik belőlem az az erő, ami ehhez kellene, de majd előbb-utóbb biztosan megjelenik. A másik fontos szempont egyébként az, hogy ennyi dallal a repertoárban egyre nehezebb az új dalok elfogadtatása a közönséggel. A legutóbbi lemezemről hét dalt játszottunk a koncerteken, aztán ez a szám lecsökkent kettőre – nem mintha rosszul fogadták volna, csak ezek már bajosabban ragadnak meg, és egyébként is közel kétszáz dalból tudom összeválogatni a műsort, úgyhogy kicsit olyan ez, mint amikor annyi könyve van már az embernek, hogy nem férnek fel a polcra. Különben sem a lemezmegjelenés a legfontosabb manapság, hanem a koncertezés, ott pedig még vannak tartalékok.

10. Cseh Tamás: Tangó

Igen, a Tamás... Amíg ő nem vonult vissza kicsit bezárkózva, addig egészen jóban voltunk. Ha találkoztunk, mindig röhögve kitárgyaltuk, hogy mennyire bírjuk egymás munkásságát. Sőt, egyszer azt is mondta, hogy tőlem tanult meg gitározni, ami persze egy hülyeség, hiszen nem a gitártudásról volt szó, hanem az attitűdről. Abban az értelemben lehetett csak benne valami, hogy én korábban kezdtem, és ő sokszor ott volt a Metro klubban. Tamás mindig megmaradt egy szál gitáros trubadúrnak, ami egy sokkal nehezebb műfaj. Bandában játszani a felelősség megosztását jelenti, és én hiába számítok szólóénekesnek, a mai napig is csak zenekarral koncertezem.

•	Nyomtatóbarát változat