„Az legyél, akinek látszol, és annak látszódj, aki vagy” – énekelte Zorán szólópályája egyik legelső dalában, még Adamis Anna szövegét. Harmincöt évvel (bizony: egy emberöltővel) később, a Presser Gáborral és Sztevanovity Dusánnal való lényegében töretlen alkotói együtt fejlődésben pedig odáig jut el, hogy megfogalmazza a legmélyebb önazonosság-filozófiát: „az vagy, akivé gondolod magad”.
„Az legyél, akinek látszol, és annak látszódj, aki vagy” – ezt Zoránon kívül is sokan énekelték, talán ezzel a gondolattal kezdődött az egész rockzene, erről szólt a She Loves You. „Az vagy, akinek tartod magad” – ilyenből sincs hiány, sőt, meglehet, a műfaj első, hatvanas évek végi kiteljesedése lényegében ezzel a gondolattal jellemezhető. De, hogy „az vagy, akivé gondolod magad”? Hogy minden, amit saját magunkról, illetve a világról tapasztalunk, a tudatunk műve? Hogy az emberi feladat nem egyszerűen önazonosnak maradni, hanem teremteni önmagunkat, újra meg újra, folyamatosan? Életre kelhet ez a filozófia (mely több kultúra tanúsága szerint talán a legmélyebb, amit emberként megtapasztalhatunk) a popzenében, úgy, hogy nem feszíti szét a műfaj kereteit?
Elsősorban Dusáné az érdem. A szövegíróé, aki az évtizedek alatt fokozatosan, apró lépésenként találta meg a módját, hogyan közvetítsen mind esszenciálisabb gondolatokat Presser zenéjére, Zorán előadásával. Az utóbbi években írt legjobb szövegei folyamatosan tudósítanak erről az útról; olyan lenyűgöző példákat találhatunk köztük, mint a Mondd, hogy mindig így lesz majd (2001) vagy az Alszol a vállamon (2006). Utóbbi már közvetlenül előlegezi meg a Kóló albumra írt verseit. „Én tengert álmodom / s csak egy csepp víz a hajadon” – írta 2006-ban, immár a tükör túloldaláról pillantva vissza az olyan korai szövegeire, mint: „hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót”. Meglehet, persze, annak idején már a Romantika vagy az Egészen egyszerű dal is pontosan ugyanerről, az emberi tudat teremtő hatalmáról szóltak – de az a precizitás, amivel a szövegek Zorán legújabb lemezén kalauzolják a hallgatót a tudat birodalmában, egyértelmű továbblépést jelent. Akár szentimentális módon (Ballada a mamákról), akár hátborzongatóan (Ember a vízben), akár életerőtől duzzadva (Mikor növünk fel?), akár beskatulyázhatatlanul eredeti hangon (Esküvő) szólalnak meg, Dusán versei legalábbis egy új szövegírói alkotói korszakról árulkodnak.
Legalábbis arról. Ám az is meglehet, a produkció egésze nyújt valami példa nélkülit a hallgatónak. Persze, nem meglepetés, hogy Presser Gábor mindent tud a dalszerzésről. Az viszont megszokhatatlan, mennyire élvezetes új melódiák kerülnek ki a keze alól, századik, ezredik alkalommal is. Hangszerelési fordulatai (egy-egy vibráló húr, zörgő glissando) összetéveszthetetlenek, mégis megunhatatlanok.
Zorán énekhangja is jól ismert már. Előadását az utóbbi években morgó, dörmögő tónussal árnyalja – de mintha csak azért tenné, hogy onnan kezdjen felfelé szárnyalni, amint például a Szabadságdal megszólalásában megtapasztalhatjuk.
Az album első percei viszont érdekes módon éppenhogy nem a szólóénekesről szólnak. Olyan női vokális kiállás nyitja Zorán lemezét, melynek emléke 38 percen és kilenc másik nótán át sem képes elhalványulni: a produkció a mamákról, akik már újra, már örökre fiatalok maradnak, a hangmérnök Paczári Károly munkáját is dicséri, az előadó Óvári Éva, Kabelács Rita és Péter Barbara tehetsége mellett.
Az ember szinte zavarban van, amikor újra meg újra csak elismerően szólhat Zorán aktuális stúdiólemezéről. Mit érezhet hát akkor, amikor úgy tetszik, az új album nem egyszerűen csak a szokásos módon jól sikerült, hanem új határokat szab, új horizontokat nyit az életműben? Szerencsére nem kell tovább cifrázni ezt a recenziót sem: a dalok önmagukért beszélnek – és egyben értünk szólnak, akik meghallgatjuk őket.

•	Nyomtatóbarát változat