Nemrég platinalemez lett Zorán legutóbbi CD-je, a Körtánc/Kóló. A pályája egyik legjobb lemezén megszólaló tíz új dal zenéjét az évtizedek óta alkotótárs, Presser Gábor írta, ám Jávori Ferenc és Zorán is beszálltak egy-egy dallal, míg a szövegeket most is állandó szerzője, a testvére, Dusán írta.

– A platinalemez csak megkoronázása egy szokatlanul hosszú, és kivételesen nagyszabású, többlemezes munkának, ami elkezdődött...
– Tavaly év elején elhatároztuk, öt év szünet után nekifogunk egy új lemeznek. Azután jöttek a stúdióban töltött hónapok, őszre megjelent a Körtánc, de akkor már teljes gőzzel készültünk az Aréna-béli koncertünkre, miközben benne voltunk az őszi turné menetében. Az Aréna több mint három órás anyagából egy színes hetilap számára „mellékletként” készült egy tíz dalt tartalmazó lemez, megszületett egy kétszer 52 perces tévéműsor és egy órás rádióválogatás, mindkettő adásba is került. És most jelent meg egy összetett kiadás, ugyancsak Körtánc/Kóló címen, amely az Aréna-koncert 30 dalát adja közre DVD-n, mellette pedig tizenhat dallal egy CD-lemez. Egész pályafutásom alatt ennyire összetett produkción még nem dolgoztam. Nem gondoltam, hogy ekkora munka vár még rám, és most már a húsz előadásból álló tavaszi turné is a hátunk mögött van, csupa pótszékes teltházzal.
– Nem kérdezem, hogyan bírja, mert köztudott, hogy mindössze pár rövid hónapot tudott kihagyni turnék nélkül akkor, amikor egyszer elhatározta, hogy kész, leáll, s pihenni fog.
– Azt vallom, hogy a zenélés nem munka, hanem életforma. A még mindig dolgozó Eric Clapton, Leonard Cohen, Mick Jagger és az én korosztályomba tartozó más világsztárok példája is bizonyítja, hogy a zene szeretete mindennél erősebben éltet. És tényleg, talpon tart.
– Mit szól, hogy platina lett a Körtánc?
– Miközben már sokan temetik a CD-t, mert egyre szűkül a piac, meredeken zuhan a lemezvásárlások száma, számomra még nagyobb az örömöm, hogy a Körtánc elérte a tízezres eladott példányszámot. A mai körülmények között ezt óriási sikernek érzem.
– Igazi meglepetés ez a lemez, valahogy más a hangja, mint a korábbiaké. Mitől?
– Mi is mások lettünk, mint a legutóbbi, 2006-os Közös szavak megjelenésekor voltunk. Azóta sok minden történt velünk és a világgal. Visszatekintve a korábbi munkáinkra, mi minden újabb lemezünkön megpróbáltuk valahogy érezhetővé tenni azt a világot, amely akkor körülvett bennünket. Teljesen ösztönösen, hiszen az előre kitervelt koncepció túlzottan behatárolt volna bennünket, soha nem is éltünk vele.
– A címadó daluk egykettőre sláger lett, ha lehet ezt mondani, az utcán fütyörésző suszterinasok nélkül, de a DVD-n is látható, hogy az Aréna közönsége egy emberként állva-tapsolva énekelte a végén a zenészekkel a dél-szláv dallamú-ritmusú-szövegű Kólót. Ez az első alkalom, hogy szülőhazájuk dallamvilágához tértek volna vissza.
– Most valahogy kiszaladt. Dusán már évek óta megírta a Kóló című versét, ott hevert a fiókjában. Most vette elő, Presser Gábor pedig megírta rá a zenét. Nagyon megörültem neki, mert éreztem, hogy ez eddig hiányzott a palettáról. A kóló összekapaszkodós balkáni körtánc, amely az összekapaszkodásban megélt közös öröm forrása azoknak, akik járják. Tehát szimbolikus jelentése is volt számunkra, hogy ezt adtuk a CD címének, hiszen az összekapaszkodás és az ebben megtalált öröm manapság ritka kincs.
– És hogyan lett koncertzáró dal?
– Két nagyon fontos pontja van egy koncertnek. A kezdő és a befejező dal. Én rendszeresen az Apám hitte című dallal zártam a fellépéseimet, s ez elmozdíthatatlannak látszott, a Kóló most mégis „kiütötte”. Már az őszi országos fellépéseink közben megváltoztattam a sorrendet, s a Kólót énekeltem utoljára. Mindenhol úgy fogadták, ahogy az Aréna koncert DVD-jén látható, tapssal, együtténekléssel. Van egy másik, hasonlóan dél-szláv ritmsú-dallamú szám is a lemezünkön, ez a Törjön a csend.
– Ebben hangzik el, hogy „Ha a süket fülek nem hallják/ Ami nekik szól/ Teszünk arra is...” A DVD-n több régebbi dal is hallható, de Dusán szövegei mintha ma születtek volna, némelyik keserűsége időtállónak bizonyult évtizedek múltán is, sajnos.
– Testvérem szövegeinek egyik legértékesebb vonása az önirónia és az önkritika. Nem másokat okol a gondjainkért, hanem saját magunkat, mert mindannyiunk közös felelőssége az, amiben élünk, még akkor is, ha a legtöbb ember úgy érzi, hogy semmi befolyása nincs semmire. Ezeknek a daloknak a szövegében, érzésem szerint, az van benne, hogy ne rejtsük véka alá a véleményünket az „élet dolgairól”, de legalábbis merjünk önállóan gondolkodni. Ezek a szövegek hosszú távon is működnek, a kritika érvényes marad éveken, évtizedeken keresztül, ami nekem, mint előadónak, nagy öröm, de mint egyszerű polgárnak annál kevésbé. Ezért tudom valamennyit ma is elénekelni, mert érvényesen mondják a magukét.

•	Nyomtatóbarát változat