Október 26-án Szekszárdon, 28-án Ajkán, 29-én Kecskeméten, november 1-én Debrecenben, november 2-án Miskolcon a Rónai Sándor Művelődési Központban adott koncertet Sztevanovity Zorán. A turné apropója, hogy harminc évvel ezelőtt, az 1963-as Ki mit tud?-on lépett először a közönség elé a máig is népszerű zenész-énekes. Az újdonsága pedig az úgynevezett „unplugged"-hangzás, melyet az akusztikus hangszerek használatával érnek el. Az elmúlt 30 év – ez lett a koncertsorozat címe. A műsort az elmúlt három évtized legsikeresebb dalaiból állították össze. Azt hihetnénk, hogy ennyi év után ez már rutinból megy. Ehhez képest – ráadásul a november 20-ig tartó turné kellős közepén – még akkor is próbáltak, amikor a művelődési központ előcsarnokában már javában gyülekezett a közönség. Így a beszélgetést a több mint két óráig tartó koncert utánra halasztottuk. De kiderült, hogy még mindig várni kell. Az előadássorozat támogatói fogadást adtak Zorán tiszteletére. Ahogy az már lenni szokott: köszöntőkkel, salátákkal, hidegtálakkal, pezsgővel, halkszavú pincérfiúkkal. Amikor már csendesedni látszott az ünneplés, és az autogramkérők is megkapták, amire vágytak, a folyosói félhomályban a radiátorhoz támaszkodva kezdődhetett a beszélgetés.

– Annak idején a Metró klubban elhitte volna, ha valaki azt mondja, hogy harminc év múlva állófogadást rendeznek az ön tiszteletére?
– Nem. De többrendbelileg is el lehet játszadozni ezzel a harminc évvel. Ott kezdődik a dolog, hogy gondoltam volna-e, hogy ennyi évig fogom ezt csinálni. És ha igen, akkor ilyen érdeklődés mellett? Hiszen abban a szerencsében lehetett részem, hogy például itt a miskolci koncerten plusz 200 állóhelyet adtak el. Ez nagy boldogság, kár lenne tagadnom.
– De a Metró klub mégiscsak más világ volt...
– Igen, más világ volt, és mi is mások voltunk.
– Ennek ellenére nekem úgy tűnt, hogy a régi dalok ma is érvényesek voltak. Egyáltalán, ki kellett valamit hagyni?
– Több száz dalunk van, amiből csak harmincnégy hangzott el. Nehéz volt a válogatás, hiszen nagyon sok dalt fájó szívvel hagytam el. De tekintettel kellett lenni a közönségre. Így is meglehetősen hosszú volt a műsor.
– Ez érthető. De amiatt kellett-e elhagyni valamit, mert már nem állta volna meg a helyét, esetleg restellte volna elénekelni?
– Nem, olyan nem volt, ami idejét múlta, vagy elvesztette volna az aktualitását. Bár nagyon sok olyan dalunk van, ami örök emberi érzelmekről szól, ezeknek nem árthat harminc év.
– Harminc évet mond, amikor mindenki a negyven évről beszél, és amikor tapasztalnunk kell, hogy a politikai irányzatoknak megfelelően a zenészek is megosztottak.
– A választások előtt három párt is megkeresett, de én már akkor eldöntöttem, hogy távol tartom magam a napi politikától. Ha a korábbi években sikerült megőrizni önállóságomat, függetlenségemet, akkor ezt most sem szeretném föladni. Úgy érzem, a dalok addig igazán hitelesek, amíg nem tekinthetők bármelyik politikai irányzat szócsövének. Most annyira átpolitizálódott társadalomban élünk, hogy sehová nem lehet jó szívvel odaállni, mert a másik tábor rögtön kígyót-békát kezd az emberre kiabálni. Ennek ellenére én még bőven állást foglalok, úgy érzem, politikailag is. Minden, amit mond az ember, az értelmezhető valamiféle világlátásként is. Ebből minden visszakövetkeztethető. Viszont én a függetlenségemet sokkal fontosabbnak tartom, mint hogy egy az egyben megnyilatkozzak. Úgy érzem, hogy a dalaimon keresztül is történik egyfajta megnyilatkozás, és ez pillanatnyilag untig elég.
– Azt gondolom, nem vagyok egyedül, aki újra hallgatva ezeket a dalokat rácsodálkozott: „egy ember, aki így beszélt tíz-húsz-harminc éve is"...
– Ez mind Dusánt dicséri. A Metrós éveink legelején megírta: „édes évek, hol vagytok ma már, komolyabb szerep vár rám, új világ". Olyan ez, mintha most merengne el a múlton...
– És a „Szép holnaphoz" mit szól?
– Hát?! Nem véletlen, hogy a Szép holnap-lemez borítóján egy gyerekarc van. Ezzel az volt a szándékunk, hogy jelezzük, talán a gyermekeinké, vagy inkább az unokáinké lesz majd ez a beígért szép holnap. De ahogy a változások ütemét nézem, lassan elkopnak az illúzióink. Sokkal lassabban megy minden, mint ahogy szeretnénk.
– A földet körbeérő béke is egyre messzebbről üzen...
– Gondolhatja, hogy érint mindaz, ami a volt Jugoszláviában történik. Különösen, mert rokonaink is élnek ott. A XX. századhoz méltatlannak érzem, hogy törzsi háború helyszínévé degradálódik egy tőlünk pár száz kilométerre lévő ország. Ez annyira elszomorító, és olyan prespektívátlanná teszi a jövőt. Az ember úgy gondolja, ha ilyen előfordulhat most, akkor ez bármikor újra megtörténhet. Úgy hittük, hogy legalább ettől távol vagyunk. Ki gondolta volna, hogy ilyen öldöklésbe kezdenek eddig jó kapcsolatban lévő szomszédok. Szóval nagy szomorúság ez...
– Tehát az új dalok sem lesznek vidámabbak. Egyáltalán, születnek még új dalok?
– Tavasszal kell megjelennie az új lemeznek. Ebből a mostani sorozatból készül CD, kazetta, video, könyv. Ennek a kifutásától függ, hogy mikor jelenik meg a következő lemez... Tudom, hogy a szerkesztők általában zúgolódnak ezért, de most kénytelen vagyok megemlíteni a szponzorokat. Már csak azért is, mert igazságtalannak érzem, hogy berzenkednek emiatt. Pedig nem lenne apropója az interjúnak, ha nincs ez a koncert. Ez a koncert pedig attól van, hogy az Aral Hungária, a Volkswagen és a Westel hajlandó volt pénzt áldozni erre. Utólag nehezen lemérhető anyagi haszon reményében támogatják a produkciót. Csak azért, mert minőségileg olyan érték, ami mellé odaállhatnak. Nekem nagyon fontos, mert ez ettől lesz mecénási attitűd, és nem pedig sima szponzorálás. Ebben az esetben erről nem lehet szó. Hiszen nehezen kimutatható, hogy ettől akár egyetlen egy autót vagy rádiótelefont is eladnak, vagy két literrel többet tankolnak az Aral kutaknál. Az állam teljesen kivonult ebből a szférából, és ha a művészeti ágak mögött nem alakul ki fokozatosan a mecenatúra, akkor itt sorozatosan múlnak ki műfajok, irányzatok. Főleg a rétegműfajok, az intellektuálisabb irányzatok szorulnak rá a mecénási támogatásra.
– Messze jutottunk a beszélgetés elejétől, pedig arra gondoltam, hogy most majd elsiratjuk az egykori klubokat?
– Én azért nem sírom vissza ilyen formában a klubéletet, mert nincs meg hozzá a közönség. Az egy adott kor, adott hangulatának felelt meg. Az akkori ifjúság spontán megnyilatkozása volt, hogy szeretett klubokba járni, és jól érezte ott magát. Azóta a diszkók másfajta kapcsolatrendszert teremtettek, és egy klub ma már nem élne meg. Sírhatunk érte, mint bármely más ifjúkori emlékünkért. De azért nem érdemes, ami már soha többé nem visszahozható.

•	Nyomtatóbarát változat