A nagy nemzedékek képviselői közül szinte mindnyájan megcsinálták már jubileumi műsorokat. Szörényiék, Koncz Zsuzsa, az Omega, a Metró. Mindegyik koncert stadionnyi hallgatóságot vonzott, nagyszabású volt, mindegyik bizonyította, hogy a magyar popzenének is szerepe volt a honi felvilágosodásban. De mindegyiknél volt egy kevéske difi. Egy icipici hiányosság, ami miatt a tévé előtt ülve nem bántam, hogy nem váltottam jegyet az eredeti helyszínre. Szörényiéknél mintha kicsit túl nagy lett volna a trikolorgőz, Zsuzsa repertoárját mintha sértődöttség nyírbálta volna meg, az Omega-koncert hangtechnikája igen sok kívánnivalót hagyott maga után, a Metró-koncert pedig, bár hangulatos volt, olyan kicsi korszakot bírt csupán felölelni, amilyet a magyar könnyűzenében a zenekar maga is megélt.
Zorán viszont valami olyasmit tud, amit talán senki a magyar könnyűzenében, három évtizede folyamatosan jelen lenni s folyton valamilyen meglepetéssel szolgálni. Mostani retrospektív koncertjéről például majdnem teljesen száműzte az elektronikus hangszereket. Akusztikusan megszólaltatott muzsikával, finom, elegáns hangzásokkal örvendeztetett meg bennünket. Igaz, a koncert első felében három magas énekhangot elspórolt tőlünk, mégis úgy érzem, a nagy nosztalgiázók közül ő vizsgázott eddig a legjobban. Az énekest és gitárost megdolgoztató régi dalok üzenete ma is érvényes.
S Zorán a muzsikáláson kívül tud még valami nagyon fontosat: úgy dolgozni, hogy ne érintődjön kicsinyes érdekektől. Felhőtlen, igazi munkakapcsolatot fenntartani a régi nagyokkal és az új várományosokkal. Ehhez nemcsak szakmai kvalitás, de szerénység, bölcsesség, tolerancia és nem utolsósorban más kollégák nagyra értékelése szükségeltetik. (Mellesleg jegyzem csak meg, hogy ez a hosszú siker titka az élet más területein is, tehát nem spanyolviasz, amit Zorán felfedezett.) Csakhogy e szemléletet a művészet hiúságtól és jó értelemben vett exhibicionizmustól megterhelt világában nehezebb hosszútávon megtartani. Zoránnak, úgy látszik ez sikerült. Mikor legutóbb munkájáról faggattam, mosolyogva mondta: „a szakmában mindenkinek jól felfogott érdeke, hogy a jó szerzőkkel, kollégákkal tartsa a kapcsolatot, hiszen a siker záloga a minőség. Az acsarkodás, a napi politikai csatározás helyett muzsikálni kell annak, aki ahhoz ért. Ilyen egyszerű a dolog."
Kevesen képesek e szakmában az önimádat rossz szellemét elhessegetni maguktól. Zorán harminc „munkaévét„ reprezentáló koncertjét a pályatársaknak ajánlja. Alkalmat teremt, hogy előttük tisztelegjen. Egy Zorán-koncert, ami nem főképpen Zoránról szól. Hanem legalább annyira Presser Piciről, aki elfogódott és zavart, mikor utána kell számolnia, hány év is az a tizenhat, Schöck Ottóról, akinek a Metró korszakot köszönheti a népszerű popénekes, Dusánról, aki még ha akarna sem maradhatna az untermann szerepében, hiszen a színpadon sikeres testvér pontosan tudja, és tudatja a világgal, milyen fontos a vox humana, az énekelt szó, a meghangszerelt költészet. Mert költészet a „Dusán-életmű", olyan minőség, ami úgy sejtem, a cenzorok számára évekig kódolhatatlan volt, ennek köszönhetően juthattak át e dalszövegek a rostán.
A hiteles művész hasonlókat cselekszik, mint amiről énekel. Hosszú lenne sorolni a segélykoncerteket, amiket Zorán kezdeményezett, vagy amelyeken fellépett. Miért? A válasz benne foglaltatik a Hadd legyen, a Könyörgés, vagy a Szép holnap című dalokban. Az ars poetica is pontosan kiolvasható az Üzenetből, vagy az Apám hitte kezdetű nótából. De kár lenne most az énekes-muzsikus érdemeit sorolni, beszéljen a koncert helyette. Aki teheti, nézze meg a második részt a tévében.

•	Nyomtatóbarát változat