Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sajtó

2006. december 20. szerda

Zorán – Közös szavakból

Az ember akár a csodát is képes megszokni – így szokhattuk meg Zorán albumaitól az állandó alkotói eleganciát. Egyik sorlemez a másik után: távolról nézve talán még megjelenésük éve és sorrendje sem fontos, annyira stabilan nívós a sorozat. Meglehet, évek múltán a Közös szavakból is belesimul majd ebbe az arányos ívbe. Ám az sem kizárt, hogy az új album úgy marad meg az emlékekben, ahogyan az első benyomás sugallja: merész kísérletként arra, hogy az alkotók a korábbiaknál is önzetlenebbül játsszák tovább a közönségnek a dalokat teremtő „fenti” hangot, bármit is üzen ez a hang rajtuk keresztül.

Közös szavakból – olvasható a lemez borítóján. Ám rögtön az első nóta olyan címet visel, mely aligha nevezhető valóban közösnek a huszonegyedik század első éveit taposó Magyarországon. Penitencia. Vajon mikor használtuk, egyáltalán mikor hallottuk utoljára ezt a latin eredetű, egyházi nyelvben honos kifejezést? És mikor tapasztaltuk meg, mit jelent? Mikor vállaltuk a bűnbánatot, akár csak három-négy perc, egy popdal erejéig?

És nem ez az egyetlen szám, mely szokatlan, nyugtalanító témákat tolmácsol. „Külön irányban csak egyre messzebb megyünk” – szól a címadó nóta a reménytelenül tartós társadalmi megosztottságról. „Lehet [...], hozzád nő a máshol élők városa” – emlékeztet a fedél nélküliek világának közelségére egy másik dal. „Fogságban tart a pályaudvar” – így egy újabb tudósítás arról, milyen az, amikor az ember megreked élete útján. És mind közül a leginkább szívbemarkoló kép, a múló időről és az elkopó reményekről: „olvad a sziget”.

A hangszerek szerényen bújnak meg az énekelt vers mögött, néhol melodikusan ellenpontozzák a szövegvilágot. Közreműködnek a nóta megteremtésében, meg-megcsillannak, majd észrevétlenül húzódnak a háttérbe. Zorán énekprodukciója hasonlóan alázatos. Ezen az albumon a dalé a főszerep. Az ihletett dalé, mely túlnőni látszik szerzőin és előadóin, és eléri azokat a szférákat, ahol nem az az elsődleges kérdés, hogy ki írta a nótát, és ki énekli el azt. A sztárokra kihegyezett popműfajban bizony ritka tüneménnyel van dolgunk: Dusán, Presser és Zorán médiumként engedik hatni a teremtő erőt.

Az így létrejövő alkotás nem szorul magyarázatra vagy értelmezésre. Hallgatóként a dolgunk csak annyi: befogadni és elfogadni a dalt. Nem keresni kibúvókat, nem hinni olyasmiben, amiben az egykori rádiós szerkesztő hitt, nevezetesen, hogy „a szerelemnek múlnia kell” valójában arról szól, hogy a szerelemnek élnie kell. Lehetünk erősek: a szerelemnek tényleg múlnia kell. Miközben tudjuk, nincs és „nem lehet más úr” egyikünk felett sem.

Valaha, pályája indulásakor – egy olyan világban, melyben a vörös nyakkendős úttörők szoros kötelékben parádéztak – Zoránt valódi pionírcsapat tagjaként ismerte meg az ország. Hatvanas évekbéli dalai új tartományt tártak fel, amely kívül esett a szokványos társadalmi normák, az elfojtott érzelmek és az ostoba giccs jól ismert világán.

Felemelő (és persze elborzasztó) látni-hallani, hogy negyvenöt év alatt a helyzet mit sem változott.

„Próbálj meg nevetni.”

Porosz Péter

Nyomtatóbarát változat