Az ember akár a csodát is képes megszokni – így szokhattuk meg Zorán albumaitól az állandó alkotói eleganciát. Egyik sorlemez a másik után: távolról nézve talán még megjelenésük éve és sorrendje sem fontos, annyira stabilan nívós a sorozat. Meglehet, évek múltán a Közös szavakból is belesimul majd ebbe az arányos ívbe. Ám az sem kizárt, hogy az új album úgy marad meg az emlékekben, ahogyan az első benyomás sugallja: merész kísérletként arra, hogy az alkotók a korábbiaknál is önzetlenebbül játsszák tovább a közönségnek a dalokat teremtő „fenti” hangot, bármit is üzen ez a hang rajtuk keresztül.
Közös szavakból – olvasható a lemez borítóján. Ám rögtön az első nóta olyan címet visel, mely aligha nevezhető valóban közösnek a huszonegyedik század első éveit taposó Magyarországon. Penitencia. Vajon mikor használtuk, egyáltalán mikor hallottuk utoljára ezt a latin eredetű, egyházi nyelvben honos kifejezést? És mikor tapasztaltuk meg, mit jelent? Mikor vállaltuk a bűnbánatot, akár csak három-négy perc, egy popdal erejéig?
És nem ez az egyetlen szám, mely szokatlan, nyugtalanító témákat tolmácsol. „Külön irányban csak egyre messzebb megyünk” – szól a címadó nóta a reménytelenül tartós társadalmi megosztottságról. „Lehet [...], hozzád nő a máshol élők városa” – emlékeztet a fedél nélküliek világának közelségére egy másik dal. „Fogságban tart a pályaudvar” – így egy újabb tudósítás arról, milyen az, amikor az ember megreked élete útján. És mind közül a leginkább szívbemarkoló kép, a múló időről és az elkopó reményekről: „olvad a sziget”.
A hangszerek szerényen bújnak meg az énekelt vers mögött, néhol melodikusan ellenpontozzák a szövegvilágot. Közreműködnek a nóta megteremtésében, meg-megcsillannak, majd észrevétlenül húzódnak a háttérbe. Zorán énekprodukciója hasonlóan alázatos. Ezen az albumon a dalé a főszerep. Az ihletett dalé, mely túlnőni látszik szerzőin és előadóin, és eléri azokat a szférákat, ahol nem az az elsődleges kérdés, hogy ki írta a nótát, és ki énekli el azt. A sztárokra kihegyezett popműfajban bizony ritka tüneménnyel van dolgunk: Dusán, Presser és Zorán médiumként engedik hatni a teremtő erőt.
Az így létrejövő alkotás nem szorul magyarázatra vagy értelmezésre. Hallgatóként a dolgunk csak annyi: befogadni és elfogadni a dalt. Nem keresni kibúvókat, nem hinni olyasmiben, amiben az egykori rádiós szerkesztő hitt, nevezetesen, hogy „a szerelemnek múlnia kell” valójában arról szól, hogy a szerelemnek élnie kell. Lehetünk erősek: a szerelemnek tényleg múlnia kell. Miközben tudjuk, nincs és „nem lehet más úr” egyikünk felett sem.
Valaha, pályája indulásakor – egy olyan világban, melyben a vörös nyakkendős úttörők szoros kötelékben parádéztak – Zoránt valódi pionírcsapat tagjaként ismerte meg az ország. Hatvanas évekbéli dalai új tartományt tártak fel, amely kívül esett a szokványos társadalmi normák, az elfojtott érzelmek és az ostoba giccs jól ismert világán.
Felemelő (és persze elborzasztó) látni-hallani, hogy negyvenöt év alatt a helyzet mit sem változott.
„Próbálj meg nevetni.”

•	Nyomtatóbarát változat