Vissza a főoldalra
Életrajz Életrajz Életrajz
Diszkográfia Diszkográfia Diszkográfia
Dalok Dalok Dalok
Szerzők Szerzők Szerzők
Zenésztársak Zenésztársak Zenésztársak
Koncertek, turnék Koncertek, turnék Koncertek, turnék
Sajtó Sajtó Sajtó
Fotóalbum Fotóalbum Fotóalbum
Zene Zene Zene
Videó Videó Videó


Sz. Koncz István: Elfogult üzenet • Így láttam Zoránt az elmúlt 30 évben


•  Bevezető

•  Negyvenes évek

•  Ötvenes évek

•  Hatvanas évek

•  Hetvenes évek

•  Nyolcvanas évek

•  Kilencvenes évek



Negyvenes évek

A belvárosi bérház öreg volt és rogyadozó. Megnyomorították a negyvenes-ötvenes évek. Minduntalan hullott a vakolat, az ablakokról lepergett a festék, a lépcsőházban kopott, félig kitört korlát szomorkodott, Andrell úrnak, a házmesternek pedig fájt a lába. A pince szénporos volt, egérszagú és sötét. A mosókonyhában sokáig hevert egy rozsdás pléhteknő, jókat játszottunk, de aztán ide is beköltöztettek valakit. Fürdőszoba sehova nem került. Nálunk, a konyhában ormótlan kád pöffeszkedett, fölötte tüsszögött a gázboyler, a kredenc tetején pedig sejtelmesen zizegett a rádió. Két olajkályhánkat apám szerkesztette, téli estéken morogtak, füstöt okádtak, és dübörögve emelgették a tűztér tetejét. Tele volt az otthonunk ijesztő hangokkal.

Hanem az udvar még fantasztikus volt! Hatalmas gesztenyefák nézték a háztetőket. Tavasszal gyertyákat virágoztak, ősszel pedig begyűjtöttük a termést, és a MÉH-nél három forintot kaptunk minden húsz kiló után. Három forintért pedig már moziba lehetett menni. Sziltz néni, akit a sorsa az alagsorba száműzött, az ablak előtt kis kertet hasított magának, és a sovány talajon évről évre csenevész virágokat kínozott.

Aztán ott voltak a garázsok! A deszkából-pléhből-kőből tákolt, düledező bódék alól időnként előgördült egy pöfögő Skoda, vagy éppen Emil bácsi 500-as Trabantja. Ilyenkor szétrebbentek a galambok. Emil bácsitól mindenki tartott. Öreg, hályogos szemeivel szúrósan vizslatott bennünket. Folyton házipapucsban volt, és ha fölbosszantottuk, mérgesen csoszogott utánunk. De soha nem bántott senkit. Egy-egy üldözés után fáradtan hajlott a garázsajtó félfájára, és hosszas köhögéssel szellőztette beteg tüdejét. Egyszer kórházba vitték. Amikor visszajött, vettünk neki egy kiló olajat.

Itt voltam gyerek.

Úgy a hatvanas évek közepén Hochrein Jancsi hozott egy krétát, és fölmázolta a falra: Zorán, te vagy az Isten!

Alig huszonöt esztendő telik el, az udvaron gesztenyék gyertyáznak megint, a tavaszi nap léket ver a lombba. A teraszon, a fehér kertibútor lábánál melegszenek a bogarak. A ház meg az udvar épp olyan, mint régen, szinte semmi nem változott azóta. Pedig kétszáz kilométernyire ülünk a gyerekkoromtól, egy csöndes budai utcában, a ha-vannak-még-csendes-utcák gyűrűjében, és egy régi nyárról mesélek.

Jugoszláviában elkerült bennünket a szerencse akkor. A tengerparti kempingben nem volt hely. Egy faluban kaptunk szobát. Furcsa falu volt. Sziklára épült, és az emberek szívébe is befészkelte magát a keménység. Mindenki tudott mindenkiről, az egyetlen élelmiszerboltban összesúgtak az idegen mögött. Ha kérdeztél valamit, rövid mondatokkal válaszoltak. Bár látni lehetett a tengert, csak a gyerekek bámulták néha. A busz, ami levitt a vízhez, ócska volt és drága.

Mégis jól éreztük magunkat. A szikla délre forró lett, és ha ráfeküdtél, kihúzta az előző hónapok görnyedt fájdalmát a hátadból. Amikor már nem bírtuk a forróságot, benyargaltunk a vízbe. A só mart és lepergett rólunk, és mire három nap múlva tovább álltunk, a fogunk is kifehéredett.

Másnap este, Velencében, a Ponte Rialto lábánál egy énekessel találkoztunk. Egy szál gitáron játszott. Bár a szöveget nem értettem, olyan hangulatú dalokat énekelt, mint amilyen a Romantika. Először azt hittem, Zorán az.

Most itt ül velem szemben, és arról beszélgetünk, hogy fogytán vagyunk a kellemes dolgoknak. Azért van, ami még megmaradt nekünk. „Gyönyörűek az erdeink, a sörünk kifejezetten jó néha-néha”, ami pedig a tavaszokat illeti: a tavaszok nálunk a legszebbek a világon.

De Goli Otokra, Tito egykori koncentrációs táborába készülök. Márpedig ez kemény dió. Mint az ellenséges tárgyak és helyek, úgy Goli Otok sem szól titkairól. A foglyok néhány éve elköltöztek. A sziget kicsi, pár fa búslakodik rajta – valamennyit rabok ültették. Csönd van, csak egy-két birka kutat fűcsomó után. A mólón ötnyelvű fölirat: Isten hozta! Vajon ki tehette ide, és mit gondolhatott, amikor idetette? És vajon mit gondolhattak erről az internáltak? Oldalt a kijózanító valóság: térkép a szigetről.

A kövek között, tán a lábunk alatt, tömegsírokban csontok. Goli Otokon a becslések szerint hatvanezer internált élt. Közülük nyolcezren nem tértek vissza soha. De a többieket is egy életre megnyomorította a bánásmód és a hely. Bár életben maradtak, végül mégis Goli Otok végzett velük.

– Emlékszem, a holttesteket a szántóföld elrejtett zugában halmozták egymásra – írja visszaemlékezésében a szemtanú, a belgrádi Dragutin Vajdic.

Goli Otok nevét Branko Hofman, szlovén író Reggel is sötét van című, 1981-ben megjelent könyve óta ismerjük. A jugoszláv Gulagról korábban hallgattak a hírek. Nem tudtuk, ki, miért került ide. Jó tíz évvel Hofman kötete után olasz újságíró, Aldo Pavan melegítette föl a témát. Írásait magyar lapok is átvették. A kopár szikla végképp szomorú jelképpé vált. A cikkek válogatott kínzásokról, kegyetlenségekről szóltak.

Mit tudhat minderről az, aki ma egy-két órára idelátogat? Jóformán semmit. Talán annyit: a száműzöttek tekintetét Goli Otok főzte ki fakóra. A sziget szinte teljesen elhagyott, úgy fest, mint önmaga borzasztó szobra. Minden csupa mészkő és márvány. 250 méter széles, szörnyű hegy. Három elbűvölő öböl. Sátáni gondolat: ilyen öblök partjára telepíteni egy haláltábort. Bár velünk is előfordul, hogy ami a legjobb az életünkben, épp azt rajzolja körbe, ami a legrosszabb benne. Mint a tenger a sziklákat. A kristálytiszta vízben jól látszanak a halak. Följebb elhagyott barakkok, cellák, munka- és szálláshelyek keserítik a szemlélőt. Fölpuffadt a gyom, minden rozsdásodik, az árkok mélyén békanyálas a víz. És megint egy fölirat: Tito, te vagy az életünk!

Azért jöttem ide, mert a történet, Sztevanovity Dusán és Zorán története alig néhányszáz kilométerre Goli Otoktól kezdődik. S kis híján itt ér véget.


Belgrád, 1945 tavaszán komor nagyváros. Mindenki aggódva figyeli a frontról érkező híreket, várja a háború végét. Németország kapitulál, Európában örömtüzek gyúlnak. Újra lehet élni, hinni, szeretni, építkezni, megint van színház, iskola, egyetem...

A közgazdasági egyetemnek az óvárosban különösen örül egy huszonnégy éves fiatalember. Kitartóan készült külügyi pályára, s most, hogy leszerelt, végre befejezheti tanulmányait. Igaz, levelező tagozaton, mert dolgoznia kell. Két gyermeke van, a nagyobbik – akit Zoránnak hívnak – lassan cseperedik, március 4-én múlt három éves. Dusán meg nemrég, április 27-én született. Csak ez a lakás...

A dohos alagsori odú rácsain át egyedül a szomszéd ház tűzfalát látni. A gondok napközben mindenhez hozzáragadnak, és a nembánomság keserű füstje betölti a szobát. Viszont amikor esteledik, lehet játszani a fiúkkal.

„eci peci pec
tisi mali zec
a ja mala vjeverica
eci peci pec”

Dusán gőgicsél, Zorán pedig lovagol az édesapja térdén. Mostanában „egyedül” jár kenyérért. Mama tolja a picit, Zorán meg pár lépéssel előttük battyog. A Popovic péknél komlós kenyeret adnak. Senki sem tudja pontosan, miért hívják komlósnak, de mindenki ezt szereti, mert foszlós, barna, és jószagú.

A családi hagyomány szerint Zorán pályája ekkortájt kezdődik. Papa katonatársai gyakran megénekeltetik. Fölállítják az asztalra, és kifényesedett tekintettel hallgatják. A fiú szeret szerepelni, jókat döcög, amikor megtapsolják. Csetlik-botlik a bakancsok, csizmák között, de amikor az asztalra állhat, feje egymagasságba kerül a tisztekével. A vállak összeérnek, és egyik emberről a másikra tapad a hangulat. Talán túl merész következtetés, mégis valószínű, hogy ez az élmény a fiúban mély nyomot hagy. Sok évvel később, amikor szólóénekesként járja az országot, mindig visszariad majd a messze álló székektől, a magas színpadoktól, mert úgy érzi: a dalai elszállnak a végtelen térben. Azokat a helyeket szereti, ahol összejön a levegő.

Papa szorgalmasan tanul, s egy esztendő alatt leteszi két év elmaradt vizsgáit. Aztán eljön a nagy nap, s a zilált körülmények között végzett évfolyam megkapja az abszolutóriumot. Az egész pillanat annyira reményteli, hogy a hozzá vezető keserves utat elfedi az emlékezet.

A kollokviumok sikerét sokféleképpen lehetne ünnepelni, de a zajos örömöt Sztevanovity Milutin ezúttal szeretné elkerülni. 1946 telén egyik csoporttársával úgy döntenek, kis hegyi faluban pihennek pár napot. Családostul persze. A barátnak két lánya van, a gyerekek is biztos jól éreznék magukat.

A faluban mindössze néhány ember lakik. Az egyetlen út, ami odavezet, a kertek alatt fölszívódik a ködben. Mindenütt ott hever a rőtvörös, nedves avar, csodálatos a levegő, szinte hallani a csöndet. A talpas házban, ahol szállást kapnak, fával fűtenek, a szobákat betölti a száradó tűzrevaló és az előszivárgó füst semmihez sem hasonlítható, családmeleg szaga. A kertben almafák állnak, a konyhában, a szekrény tetején illatoznak a gyümölcsök. A gyerekek örömére két cica is van, és reggelente a házig merészkednek az őzek. Hajnalban, a zsalugáteren bágyadtan les be a nap, csíp a hideg, és a füvet dér borítja.

Az egyik sarkon szelídgesztenye fa áll. Az avarban bujkál a tüskés termés, s hogy a gyerekeknek legyen türelme gyűjteni, a felnőttek kitalálják, vadászni kell. Fél délelőttön át együtt vadásszák tehát a gesztenyét. Délután a sütőben pattog, és durrogása mellett a szülők megkóstolják a murcit.

Az egyik nap Mama a kemencében kalácsot süt. A fogásokat kislánykorában tanulta. Hajnalban kelt, dagasztott, és most fonja a tésztát. A gyerekek ebben is résztvehetnek: az asztalkán gyúrnak, az orruk lisztes lesz, és rátehetik a tepsire a ragacsos gombócokat. Valószínűleg kevés dolog létezik a világon, ami jobban összekovászolna egy családot, mint épp ezek a kulimászok.

A kemencében sült kalácsok pedig gyönyörűek. Olyanok, mint a legszebb fafaragások, vagy mint a néptánc. A jelenetnek szárnya van. A társaság ül az asztal körül, odakinn még sötét van, égnek a gyertyák, és ki-ki csíp időnként a fonott kalácsból.

Egy másik napon, reggeli közben különös zajt hallanak az udvarról. Odaszaladnak az ablakhoz, és látják, hogy két hatalmas szarvasbika küzd egymással. A kései udvarlók erősen véreznek, hörögnek, aztán az ablak mögött leselkedők megdöbbenésére belekeverednek a kerítés dróthálójába, és a szó szoros értelmében fölakasztják egymást. A férfiak a gyerekek tiltakozása ellenére kirohannak, ám mire odaérnek, a bikákat már nem lehet megmenteni.

Mindössze ez a néhány kép ragad meg a gyerekek agyában. Talán nem is az emlékek a meghatározók, hanem az emlékek szájíze. Máig jó visszagondolni rá. A reggelekre, az estékre, a beszélgetésekre. Hiszen nem ezért van-e az egész? Dehogynem. Semmink sem marad, ha elveszítjük az egymásnak szentelt időt, a beszélgetéseket is.

A képeken kívül van még valami, ami Dusánt és Zoránt máig kíséri. A kalács az, amit Mama minden karácsonykor újra és újra megsüt. A naptáreltolódás miatt január hatodikán van a badnji dan, ami tartalmában valamelyest hasonlít a katolikusok szentestéjéhez. A görög-keleti karácsony nagyon sok folklorisztikus elemet hordoz. Szigorú böjt előzi meg, s aznap egész estig nem illik enni semmit. Ilyenkor készül a kiceni kolac, tele mindenféle – tésztából kialakított – szimbólummal. Mama például kismadarat, hordócskát, ökrös szekeret, rózsát, búzakalászt formáz: a hagyomány szerint egyrészt a családtagokat jelképezik, másrészt az új évben ezek biztosítják a bőséges termést.

Estére a kalácsot szép, búzával bélelt tálba borítják. A magok közé Papa kis aranymedált szokott dugni – a gazdagság jelképét. Az ünnepi asztal legfőbb dísze ez a tál.

A hatórai harangszókor Papa bejön a szobába, s ilyenkor fölcsendül a szent ének, a „Rozdestvo tvoje” , majd mindannyian helyet foglalnak. Az asztalfőn a családfő ül, vele szemben, a falon lóg a családi védőszent ikonja, alatta pedig világít a mécses, a kandilo. A védőszent a férfiak ágán öröklődik. Sztevanovityéknál Sv. Nikola, Szent Miklós az.

A kiceni kolac-ot persze nem szabad megenni. A vacsorához külön vekni készül, ezt úgy hívják: zdravlje. Böjtös paradicsomlevest, halat fogyasztanak hozzá. Az étkezés végén Papa kereszt alakban diót szór szét a szobában, a gyerekek meg szaladnak, összeszedegetik, megtörik, és mézbe forgatva megeszik. A gyerekek kedvéért egyébként – a szokásokkal ellentétben – mindig van karácsonyfa is. Hiszen miért kellene megvoni tőlük ezt az örömöt?

A másnapi ebédhez szervesen hozzátartozik a rétesszerű csemege, a cesnica. Nagyon finom: mazsola, dió és lekvár teszi ízletessé. Miközben készül – találomra –, bele kell dugni egy pénzérmét. Az ebéd után Papa kereszt alakban fölvágja a süteményt. Az első darab a házé. A második, a polozajnik azt illeti meg, aki először jön aznap a vendégségbe. A harmadik a Papáé, a negyedik a Mamáé, és azután következnek a fiúk. Addig esznek, amíg valaki meg nem találja az érmét. Aki ráakad, nem teheti el: a házigazda kifizeti őt, és visszakéri a pénzdarabot.

Szóval, így áll a dolog a karácsonyi kaláccsal. De az első sütemény, amelyik a fiúk számára is emlékezetes, ebben a kis hegyi faluban készül, ‘46 telén.

Sztevanovity Milutint 1947-ben külszolgálatra rendelik. Prágába kerül, a kereskedelmi tanácsos mellé titkárnak. Az új titkár előre megy, igyekszik földeríteni a terepet, aztán titokzatosan „jelenti” : mehetnek a többiek is! A cseh főváros valóságos palotával fogadja most érkezett vendégeit. Az emeletes villa hatalmas park közepén terpeszkedik. A fákon mókusok rohangálnak, oda-odaszaladnak az ablakhoz, és nem ijednek el, ha az ember etetni próbálja őket. A padlás tele van titokkal. Az ittragadt emlékek vélhetően a házból elmenekült család életének darabjai voltak egykor. A legérdekesebb persze a vetítőkkel, felvevőkkel felszerelt kis filmstúdió. Zorán – bár megtiltják neki – néha elcsen egy-egy tekercset. Hogy képek vannak rajta, azt észre sem veszi. De szagolgatni jó! Egyszer Dusán különleges karácsonyfadíszekre akad. Prágai mester remekei, fénylő üvegcsapokkal. Bár a holmikat később – Papa bejelentése nyomán – elviszi az új hatalom, a két dísz megmarad, és hosszú évekig emlékeztet még a cseh fővárosban töltött karácsonyra.

Egyik este Papa fölkapaszkodik a padlásra, és vetíteni kezd. Nagyon izgalmas a dolog. Bundába öltözött, pocakos úr integet a lencsébe, hómező kellős közepén áll, a lába előtt hatalmas vaddisznó hever. Ugrik párat a kép, az előbbi férfi ezúttal hízásnak indult nővel a villa parkjában sétálgat, láthatóan jókedvű, a nővel integetnek, mellettük kisgyerek mosolyog. Újabb ugrások, fiatal fiú körtefát metszeget, igyekszik természetesen viselkedni, mintha észre se venné, hogy filmezik. A kamera közelít, a fiú ki-kikukkant, mosolyog, „most látja meg” , hogy valaki figyeli.

A másik tekercsen az előbbi fiú idősebben, katonaruhában. A kerítésen benéz egy viharkabát a világháborúból. A fiatalember – ki hinné – integet, és elindul a viharkabát után. A film kifut.

A belgrádi, földszinti házmesterlakás nagyon messzire kerül. Egykori lakói nem sejtik, hogy többé nem térnek vissza oda.


Vasárnap délután, 1948 őszén. Dusán és Zorán séta közben rohangál egyik gyerektől a másikig. Dusán elsírja magát:

– Ezek itt semmilyen nyelvet nem beszélnek – pityergi. – Próbáltam szerbül, próbáltam csehül, de nem válaszol senki.

Zorán is dühös. Papa ugyan megbeszélte vele, mégsem érti, miért kellett másik lakásba költözni. Pedig ő szerette a régit, ráadásul itt nincs se mókus, se mozi. Mama azt mondja, ez itten Budapest. Zorán makacskodik, Dusán együtt selypít a bátyjával, egy percig sem maradnak tovább. A gyerekek kinevetik őket. Nincs igazság.

A diplomaták élete kiszámíthatatlan. Sztevanovity Milutin kerülhetett volna máshova. Nemrégiben mégis idevezényelték. Alig egy évet töltött Prágában, ám felettesei már alkalmasnak találták önálló munkára. Mosolyog a fiúk bosszúságán és nem szól. Vajon tudja-e, hogy ez az utolsó állomás?

Mama feszeng kicsit, a családi sétának ezúttal vendége van, az ügyvivő, a követség második embere. Kellemetlen, hogy a gyerekek jó dolgukban nyafognak. Az attasét láthatóan nem bosszantja a zsivaj, csak mosolyog. Jókedvét más felhőzi. Az utóbbi napokban komor gondolatok keserítik éjszakáit. Álmaiban némán suhannak nagy, fekete autók, pattogva húznak gyors motorok. A csengőgombokra pisztolyok tapadnak, a csizmákról az előszobák szőnyegeire szárad a sár.

Az ügyvivőt Lazar Brankovnak hívják.


A háború után a jugoszláv-szovjet viszony példamutatónak látszik. De három év sem telik el, és a szilárdnak hitt falon repedések mutatkoznak. Sztálin és Molotov 1948 kora tavaszán ír először dörgedelmes levelet Belgrádba, amelyben bizonyos jugoszláv vezetők kifogásolható magatartásáról esik szó. Júniusban pedig nyilvánosságra kerül a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának határozata: a Jugoszláv Kommunista Pártot kizárják a Kominformból.

Nem csak a jugoszláv-szovjet ellentétek éleződnek ki, furcsa hírek érkeznek Belgrádból is. Tito igyekszik megszilárdítani hatalmát, és a párt minden sejtjében, minden helyi bizottságában színt kell vallani: ki fogadja el a Kominform határozatát, és ki nem. Aki a döntés mellett, tehát Tito politikája ellen szavaz, azt nyomban elhurcolják. Letartóztatják a JKSZ több vezetőjét, köztük a legendás hírű partizánvezért, a ‘41-es szerbiai felkelés szervezőjét, Zujovicot. Csak néhány beavatott tud róla, hogy Goli Otok létezik. Meg persze az internáltak.

Amikor a budapestiek bizonyosságot szereznek a letartóztatásokról, bennük is felüti fejét a félelem. Ha olyan emberre is kezet lehet emelni, mint Zujovic, akkor senki sem érezheti magát biztonságban. Miről beszélgethetne Sztevanovity Milutin és Lazar Brankov ezen a vasárnap délutánon, ha nem ezekről az eseményekről?

Zorán elcsöndesedik, nyugtalanul figyel. Már nem annyira kicsi, hogy észre ne vegye Mama szeme sarkában a ráncot, és ne hallja ki a fojtott szavakból a felnőttek aggodalmát. Egészen különös, csak most, hogy leírtam, jutott eszembe: hiszen a szülők nagyon fiatalok még ekkor. Papa huszonnyolc, Mama huszonhét éves. Mindenesetre Zorán nem érti pontosan, mi történik velük.

Persze a felnőttek sem értik. Belgrádban szinte nyílt terror uralkodik, ezrével hurcolnak el olyanokat, akiknek neve a fasizmus elleni harcból jól ismert. Lehetetlenség elhinni, hogy bármelyikük elárult volna bármit vagy bárkit. Lazar Brankov sokat tépelődik, mit tehetne. Úgy

érzi, képtelen végrehajtani a hazulról érkező utasításokat. Ezzel persze személyes szabadságát teszi kockára: visszahívhatják vagy letartóztathatják. Tito-ellenes nyilatkozatot fontolgat, nyílt levelet fogalmaz a Borba című lapnak. Végül úgy dönt, nem tér haza. Összehívja a követség dolgozóit, tájékoztatja őket és Belgrádot álláspontjáról. A követségiek közül sokan vele tartanak. A sajtóban így a többek által aláírt nyilatkozat jelenik meg. Szerzői tudják: önmaguk előtt torlaszolják el a hazavezető utat. S azt is tudják, ittmaradni sem veszélytelen. Megtámadhatják, elhurcolhatják őket, vagy éppen a gyerekeket.

Ez a nagyon nehéz és nagyon fájdalmas döntés kínozza az időt Sztevanovityéknál is. Papa folyton őrli magát, az anyósa mindenképpen haza akar menni, Mama tanácstalan és néha sírdogál. Újabb szívszorító hírek jönnek otthonról, azt sem lehet tudni, hova tűnnek el az emberek.

– Mi igenis odatartozunk! – kesereg Nagyi.

Az egyik nap Mama barátnője kopogtat. Régóta ismerik egymást, a férje újságíró, a követség sajtóattaséja. Szinte a felismerhetetlenségig bebugyolálta magát. Az arca sárga, mint a viasz.

– A követség emberei minden lépésemet figyelik, én mégis idejöttem, hogy megkérjelek benneteket: maradjatok itt, Mária! Ne menjetek el ti se! Együtt talán jobban ki lehet bírni.

Nyilván. Csak hát... Ha hazatérnek, s vállalják különállásukat, útjuk Goli Otokra vezet. Ha maradnak, ki tudja, látják-e még Szerbia hegyeit, Horvátország útmenti kis szoborfülkéit, Szlovénia szénapajtáit, vagy épp csak a mohos, öreg kutakat. Ha mennek, családjuk életét is lehetetlenné teszik. Ha Budapestet választják, akkor nem marad számukra más, mint az emigráns pillantások, amelyekben ott lapul minden kétség, fájdalom, gyötrelmes együvé tartozás, és az a tudat, hogy nincs jó döntés. Simone Weil szavával: idő és tér keresztjére vagyunk mi verve, emberek.


A Városliget melletti házra a fiúk is emlékeznek. A Szent Domonkos templom áll a közelben, a tér általában nyugodt és csöndes. Negyedóránként bimm-bammozik a toronyóra. Félkor mindig kettőt üt, öt harminckor erre a két ütésre szokott fölébredni a Papa. Most azonban feszült a ház, Brankov már színt vallott, az a hír járja, hogy a követség emberei sorra begyűjtik a dolgozókat. Hogy ezt elkerüljék, Mama és Papa elmennek hazulról. A követségiek így csak Dusánt, Zoránt, meg a Nagyit találják otthon.

– Mária rosszul lett, és Mila elvitte orvoshoz – mondja a Nagyi.

A dolog hihető is, meg nem is. Mama néha tényleg rosszul van, ilyenkor a szíve kínozza. De miért pont most gyengélkedik? Bár sem ő, sem Milutin men mehetett messzire, hiszen itt vannak a gyerekek... A marcona férfiak hivataloskodnak, téblábolnak kicsit, épp csak annyit, hogy jelenlétük megalázó legyen. A házra félelmekkel átszőtt éjszaka borítja hálóját. Hiszen ezek az emberek bármikor visszajöhetnek! Mama mostanra tényleg szinte rosszul van, hallucinál, gyakran hallani véli, hogy kopogtatnak. Papa általában nyugodtabban viseli a megpróbáltatásokat, most mégis föl-alá járkál.

Az ilyen pillanatokat semmihez sem lehet hasonlítani. A gyomrod egyetlen másodperc alatt összeszűkül, valahol mélyen tótágast áll benned a világ, erős hányingered támad, ezernyi dolog nyargal végig az agyadon, és bár képtelen vagy rá, érzed, hogy egyedül aludni volna jó.

A hajnali harangszó szinte megváltásként hangzik. Időközben éretsítést kapnak: van már hova menniük, egy Gugger-hegyi villába költözhetnek. Az egész követségi csoport itt találkozik. A rangidős ember a fiúknak is ismerős: Lazar Brankov az. Ki-ki helyet keres magának és családjának. Szakács néni is van, géppuskafészek is a villa tetején, őrök is a ház körül, de azért némi nyugalom is végre.


‘49. februárjában járunk. Az egykori követségi munkatársaknak az ÁVÓ – önvédelmi célokra – pisztolyokat oszt. Eddig tisztek kísérgették őket, mert tartani lehetett attól, hogy különállásuk miatt büntetés vár rájuk. De szerencsére senki nem próbálkozott megtorlással. Marad tehát a pisztoly, bár Papa bosszankodik miatta:

– Most mondd meg, mit kezdjek vele – mutatja Mamának –, én aztán nem fogom hurcolászni, különben is dög nehéz.

Végül Dusán régi pelenkájába tekerik be, és jó magasra rakják a polcon, nehogy a fiúk elérjék.

Papa egyébként nemrégiben munkát kapott, kinevezték a Nase Novine főszerkesztőjévé. A magyarországi délszlávok lapja az itt élőkben igyekszik ébren tartani a szerbhorvát irodalmi nyelv ismeretét. Sztevanovity Milutinnak régi vágya teljesült: mindig újságíró szeretett volna lenni. Egyszer – még gyerekkorában –, kezdetleges mikroszkóp lencséjén át megvizsgálta egy béka nyelvét. Különös pillanat volt. Szinte belelátott az állat egész életébe: minden erecske ott lüktetett a figyelem tárgylemezén. Ahogy a beszélgetésekben is ott lüktethet. Nincs annál érdekesebb, mint amikor arcokat, történeteket ismer meg az ember. Mintha mikroszkópon át nézné azt, aki szóba elegyedik vele. Freud mondta, hogy nagy csoda a telefon, nagyobb a drótnélküli távíró, de a legnagyobb csoda, hogy két ember egyáltalán beszélgetni tud egymással. Az újságíró sokszor fürödhet ebben a csodában. Több keserűséget és több örömöt élhet meg, mint mások. Az új főszerkesztő legalábbis így gondolja. Nemsokára Mama is itt dolgozik, a lap munkatársa lesz.

Ekkoriban a villában nagy divat a sakk. Dusán sakkozás közben Papa térdén ül, s bár nem érti, figyeli és élvezi a játékot. A partik néha órákig tartanak, de Dusán nem bánja. Szeret szemlélődni, és szereti megfigyelni a dolgokat, az embereket.

Egyébként máig a csöndes együttlétek híve. Nem emberkerülő, mégsem él nagy társasági életet. A jóbarátaival sok időt tölt, de általában konkrét céllal. Ami nem mindig jó. Néha ki kellene kapcsolni, és teljesen fölösleges dolgokról beszélgetni. Ám ezekből kevés jut. Ha egy kis szabad ideje adódik, azt Dusán inkább a gyermekeivel tölti, vagy igyekszik akkumulálódni.

Anélkül, hogy nagyon messzire kalandoznánk, talán érdemes tennünk egy kis kitérőt. A társasági együttlétek az utóbbi években sokat veszítettek a varázsukból. Ha ma egy nagyobb csapat összeverődik, akkor a beszélgetés jelentős részben arról szól, hogy ki-ki megpróbálja megváltani a világot. Mindenki pontosan tudja, hogy mit kéne tenni, és főleg hogyan, ki tehet erről-arról, ki mit szúrt el. Ezek között a gondolatok között nagyon sok az üresjárat. A másik dolog, ami sajnos gyakran kerül szóba, hogy kinek mije van. Erről egyszerűen lehetetlen beszélgetni. Illetve – Kosztolányi kifejezésével élve – az ilyen beszélgetés abból áll, hogy két ember zajt csap felváltva.

Gimnazista korunkban még szót lehetett váltani a filmekről, a könyvekről, a szerelmekről. Mára elmúlt ez az idő. És egy kicsit a vers is elment. Annak idején egy este csúcspontja lehetett, ha a házigazda leemelt a polcról egy kötetet, és felolvasott valamit. Ma meg mindenki nagyon komoly, mindenki nagyon felnőtt, mindenki nagyon fontos ember, mindenki pontosan tudja, merre van az előre.

Zorán ugyan szereti a társaságot, és szívesen tölti idejét a barátokkal, mégis egész pályáján kerüli a föltűnést. Egy-egy koncert után hamar távozik, ritkán megy el nyilvános helyekre, mert nem tudja elengedni magát. Bár végső soron a nyilvánosság előtt zajlik az élete, magánemberként jobban érzi magát szűkebb körökben.

Vannak párok, akik akárhová mennek, elcipelnek magukkal egy csomó másik embert. Pedig úgy is érezhetnénk, ha együtt vagyunk a társunkkal, az épp elég. És nem kell oda, mint valami katalizátor, más, akivel oldódik a helyzet. Valószínűleg hajlam kérdése az egész. És erre a hajlamra – némi merészséggel – az egykori sakkpartiból már következtethetünk.

A jelenség azért érdemel több szót, mert feltűnő, hogy túlnő a barátságok keretein. Óriási divat lett a rádióban, televízióban, hogy a mikrofon köré összehívnak egy csapatot, és arról szól másfél óra, hogy ők beszélgetnek. És nem beszélgetnek semmiről az ég világon, ami a nézőt, a hallgatót érdekelné. Nem jön létre a csoda, amitől megszépül az újságírói munka. Többnyire magamutogatás és üresség az egész. És ezt műsornak tekintik. Pedig sehova nem vezet. Időtöltés. Olyan, mintha bekapcsolnám a tévét, leülnék, és nézném anélkül, hogy tudnám, mi lesz a műsor.


Áprilisban a Gugger-hegyi villa életében jelentős fordulat áll be. Lazar Brankovval nemrégiben közölték: Moszkvába kell utaznia. Állítólag Molotov fogadja majd, de lehet, hogy maga a „nagy” Sztálin. Mindenki bizakodva várja, hogy a hajdani ügyvivő mikor ered útnak.

Biztosan akad, aki ma mosolyog ezen. De gondoljunk arra: a hetvenes években csak kevesen emlegettek puha diktatúrát. A többség úgy vélte, addig vagyunk valahogy, amíg Kádár János él. És a negyvenes évek második felében is akadtak, akik bíztak a rendszerben. Más kérdés, hogy amikor megkezdődtek a letartóztatások, mivé vált a bizalmuk. E dolgok megítélését valószínűleg azoknak kell átengednünk, akik felnőttként élték át ezt az időszakot, és elismerik, hogy igenis manipuláltak voltak.

Persze lehet, hogy ez pusztán a kelet-európai nyavalygás része. Bár valószínű, hogy a kelet-európai nyavalygást a kultúrtörténet még nagyon sokra fogja értékelni. Mert egész sajátos irányba vitte az emberi gondolkodást. Csak diktatúrákban merül a tudat olyan bugyrokba, amelyeket a jóléti társadalmak sosem ismerhetnek meg. Végül is ebből a szempontból nagyon érdekes korszakban éltünk. Tehát az egyik szemünk sír, a másik nevet, mert az ember mégis szabadságra vágyik.

Egyik reggel aztán hosszú, fekete autó áll meg a villa előtt, és Brankov beszáll. Sokan ekkor látják utoljára. Milyen különös: a diplomaták élete tele van olyan kapukkal, amelyek döngve bezárulnak mögöttük, és nem nyílnak ki többé. Ismerik a politika hajszálgyökereit, tudják, hogy egy telefonbeszélgetés, egy-egy félreértett, vagy éppen jól értett megjegyzés, egy találkozó milyen messzemenő következményekkel járhat. Az emberek többsége mindezt csak úgy éli meg, mint ide-oda pofozgatott bábu. De úgy látszik, a politikusok jelentős része is csak kiszolgáltatott kiskatona, a hatalmi harc katonája. Akit megetetnek egy eszmével, egy gondolattal, egy álommal, és nem sokkal jobb neki azáltal, hogy a döntési lehetőségek közelébe jut. Vagy elég nagy gazember ahhoz, hogy talpon maradjon a politikának, közéletnek nevezett szörnyeteggel szemben, vagy a szörnyeteg fölfalja őt. Ahogy Cseh Tamás mondta egyszer: a politika könnyen kifújja az emberből a lelket...

A moszkvai repülőtéren Brankovot senki sem fogadja. Jó tíz percig téblábol, mire megszólítja valaki. A fiatalember beülteti az autójába, s egy bérkaszárnya legfelső emeletén, egy özvegyasszonynál helyezi el. Hónapok telnek el, s szinte semmi sem történik. Nemhogy Sztálin, de Molotov sem érdeklődik Moszkva új lakója iránt. Mígnem június közepén (sic!) a Pravda utolsó oldalán megjelenik a kis hír: Magyarországon letartóztatták Rajkot, Pálffyt, Szalait és a többieket.

Brankov háromszor olvassa el a hírecskét. Abba a reménybe menekül, hogy valamit félreért. De nincs mit félreérteni. A következő napon két civil elhurcolja, és néhány nap magánzárka után megkezdődnek a kihallgatások. Abakumov, a politikai rendőrség főnöke, Szokolov alezredes...

Lassanként kirajzolódik a vád, a Rajkkal szőtt összeesküvés vádja. Nevetségesnek és hihetetlennek tűnik az egész, de a bánásmód egyre kegyetlenebb, a hangnem egyre embertelenebb. Brankovot végül – bedeszkázott ablakú vagonban – visszaküldik Magyarországra. A határon Péter Gábor fogadja, s a következő állomás az Andrássy út 60.

A koncepció szerint Brankov – aki csak színleg fordult szembe Titóval – az imperialista hírszerző szolgálatok által korábban beszervezett Rajkot, Szőnyit titkos találkozók útján a titoista központhoz kapcsolta. Például megszervezte Rajk és Rankovic megbeszélését Kelebiánál... Rengeteg apró valóságelem bújkál az összetákolt vádban, de az egész nyilvánvaló hazugság.

1949. szeptember 16-án, a vasasszakszervezet Magdolna utcai székházában a Budapesti Népbíróság Különtanácsa megkezdi a tárgyalást Rajk László és társai ügyében. A harmadrendű vádlott, Lazar Brankov idegen állampolgár, így hazaárulás címén nem kaphat halálbüntetést. Az ítélet: életfogytiglan. A Fő utcai börtön kapuja csak 1956 áprilisában nyílik meg előtte. Brankov ‘56 novemberéig Magyarországon marad, aztán Linzben tölt néhány hetet, végül Franciaországban telepszik le. De a Sztevanovity-család történetében még 1990-ben is föltűnik alakja: azon a nyáron Zoránék az ő vendégei Párizsban.