•  Bevezető •  Negyvenes évek •  Ötvenes évek •  Hatvanas évek •  Hetvenes évek •  Nyolcvanas évek •  Kilencvenes évek •   Nyomtatóbarát változat

Hatvanas évek... Ha valaki a szokott, kissé nosztalgikus korrajzot várja, csalódni fog. Ez az időszak korántsem állt össze bennem azzá a felhőtlen aranyévtizeddé, amilyenné a késői Kádár-korszakban próbálták beállítani. Harc volt és csöndes beletörődés.
Ez a tíz esztendő nekem a gyerekkorom. Fokozatos fölszabadulásom az iskolai kötöttségek alól szinte egybeesett a kulturális nyitások sorozatával, ami ezt az időszakot jellemezte. A szüleim Beatles-t hallgattak, és pontosan emlékszem arra a napra, amikor apám megmutatta a Metró Gyémánt és arany című dalát, és arról beszélt, hogy milyen fontos dolgokat mond ki. Egyre nagyobb szabadságot éreztem magam körül. Magamban még nem, mert tele voltam görcsökkel, gátlásokkal, és néha eszembe jutott az a délután, amikor apa barátját kiengedték a börtönből. Akkor hallottam először ‘56-ról.
A tényleges belső szabadság nem is jött el végül. Azt kell mondanom, hogy máig sem. A mi generációnk a kilencvenes évekre „középnemzedék” lett, de addigra az egykori kifutópálya végén a homokba süppedt, és nem tudott fölszállni. Nyilván nem ez az egyetlen nemzedék, amelyik elvesztette a szárnyait, de ez az, amelyik megengedhetetlenül sok megcsömörlöttet, kiábrándultat, munkanélkülit, hajléktalant és alkoholistát nevelt. Egykori osztálytársaink fele ráadásul nem él ebben az országban. Különösen furcsa, hogy nem a nincstelenek mentek el, hanem azok, akiknek – úgymond – a világon mindenük megvolt. Tehát a közérzetük vált olyanná, hogy itt, belül kilátástalannak érezték a helyzetet. És ezen a rendszerváltás sem sokat alakított.
Ha az egyik nagyhatalom ki is vonul innen, hát jön majd az új, szép lassan becserkész bennünket, ne legyenek illúzióink, ezek szeretnek itt pöffeszkedni. Miodrag Pavlovic szerb költő írja esszéjében, hogy idővel a birodalmak túlságosan függenek attól, ami egy maroknyi embercsoport körében történik. Minden birodalomban fölkiált egyszer valaki, mint Nietzsche: az Isten halott, és sokszor ez ad reményt. A „birodalom bukása” patetikus kifejezés, de tudjuk jól, hogy minden birodalom rászolgált az örökre szóló bukásra.
Azt gondolom tehát, hogy mi, akik ezen a tájon élünk, nem vagyunk igazán nagy boldogságokra szerkesztve. Talán nem is fontos, hogy olyan fene nagy boldogságot érezzünk. De legalább hadd legyen az életünk szomorúan szép.
Ha a Metró, vagy Zorán dalait, Dusán szövegeit hallgatom, ezt a kissé szomorú szépséget érzem. Ami azért távolról sem azonos a lelki lehangoltsággal.


A zenekar – még Zenith néven – 1961-ben köti első szerződését a Metró klubbal. Az alábbi összeállításban játszanak: Bálint István – dob, Elekes Zoltán – szaxofon, Maka Béla – elektromos bőgő, Rudas András – zongora, Sztevanovity Dusán – gitár, Sztevanovity Zorán – szólógitár, ének. Jelentkezésükig Dobsa Sándor együttese játszik itt, hagyományos tánczenét. A helyiség később jó ideig az ELTE klubja volt, az Irányi utca – Egyetem utca sarkán. Aki ma keresi fel, a földszinten az Egyetemi Könyvtár ideiglenes olvasótermét találja. Az ideiglenes állapot persze – van benne gyakorlatunk – elég régóta tart itt is. A teljesen lehetetlenül iderakott gipszfalakból, a pusztuló falikarokból, és főképpen az olvasóterem halott csöndjéből képtelenség összerakni az egykori zajos bulik emlékképét. Pedig a pincehelyiség fantasztikus, forró hangulatú bulik színhelye volt egykor. A forróság a szó szoros értelmében is érthető akár: a megoldatlan szellőzés miatt mindig párás és meleg a levegő. A kis odúnak a fiatalok között „Hordó” a beceneve.
A meghallgatást – személyes ismeretsége révén – Rudas András szervezi, és a fiúk talán maguk sem bíznak a sikerben. A közönség a Dobsa-féle zenének megfelelően alakul, és igen merész elhatározás lenne most egészen más stílusú csapatot szerződtetni. A Zenith Shadows, Roy Orbison, Duane Eddy, Ventures dalokat énekel ezidőtájt. Nehéz lenne megmondani, mi minden fordul meg az igazgatónő, Váradi Imréné fejében, miközben a fiúk játszanak. A harmincas éveiben járó asszony valamit mégis megérezhet, mert némi gondolkodás után igent mond.
A későbbiek folyamán bizony akadnak problémák: előfordul, hogy a rendezők kénytelenek kihívni a rendőrséget, mert sokan nem jutnak be, és a kintrekedtek balhét csinálnak. A közönség szinte pillanatok alatt kicserélődik. Az újakat az új zene verbuválja. Óriási vonzerő, hogy a Metró – a zenekar, jó érzékkel azonosulva a közönség szóhasználatával, belügyminiszteri engedéllyel fölveszi a klub nevét – „megengedhetetlen” számokat játszik. A tiltott gyümölcs pedig – tudjuk mind – édesebb. Ma már nevetségesen hangzik, de tény: twistet műsorra tűzni és táncolni például szigorúan tilos. Váradi Imrénének mentő ötlete támad: tánctanárt szerződtet, aki bemutatja a fiataloknak, hogy kell kulturáltan twistelni. A tánctanár idősödő hölgy, a negyedórás bemutatót így élénk derültség kíséri. De a gyermeknek végre neve van: a twist társastánccá lép elő, és nem lehet belekötni. Van persze más gond is: Dusán nincs tizennyolc éves, és csak külön engedéllyel játszhat az éjfélig nyitva tartó klubban. Az engedély azonban késik, és razzia idején a többiek elrejtik őt.
A zenének, amit a Metró játszik, a tiltáson kívül van még egy különlegessége: ilyen minőségben ezek a dalok sehol másutt nem hallhatók. A luxemburgi adó sisteregve közeledik-távolodik a rövidhullámon, a Szabad Európát államilag zavarják, lemezek pedig még nincsenek.
1961 már-már az áttörés évének látszik: augusztus 20-án megnyit a Budai Parkszínpad. Hetente kétszer, kedden és csütörtökön az amatőrök is szóhoz jutnak: a Bergendy, a Kék Csillag, a Metró, a Scampolo. Aztán ott az első Ki Mit Tud. Indul a Metró. Ám a döntőben, alig kezdenek el játszani a fiúk, hatalmas füstoszlop csap föl az erősítőkből. Nagy recsegés-ropogás közepette eltűnik minden hang. A Televízió ekkoriban igencsak gyerekcipőben jár, elég nagy megdöbbenés kíséri a pakolást, azt, amikor jönnek az erősítők. A központi csatlakozóra kívülről kapcsolják rá az áramot, kétszázhúsz volt helyett valószínűleg háromszáznyolcvanat. Három erősítő leég, leég a Metró is. Élő adásról lévén szó, nincs lehetőségük ismétlésre. A kedvükért nem rendezhetnek külön döntőt. A kudarc nem viseli meg túlzottan a zenészeket, inkább csak a maguk bütykölte erősítők miatt szívják a fogukat. Újra kell tekercseltetni a hálózati trafókat. Viszont róluk beszél az egész ország. A versenyt nem számítva a Metró első tévészereplése körülbelül egy percig tart. A Budai Parkszínpadról ‘62 nyarán adott élő közvetítés közben egy külföldi házaspár a zenekar által játszott dal közben váratlanul twistelni kezd, és a megzavarodott rendező azonnal leveszi a képet. Hiszen a twist csak a Hordóban számít „társastáncnak” .
Egy évvel később, a ‘62–63-as Ki Mit Tudon a már szerepelt együttes a szabályok szerint nem indulhat. Zoránnak azonban van még lehetősége: a saját nevén indul, énekesként, és a Metró a „kísérő zenekar” . Két dalt énekel, az egyik a Dobos-ifj.Kalmár: Számum című szerzeménye – ez a kevésbé sikeres. A Summertime című Gershwin-örökzöld magyarra átültetett változatával viszont megnyeri a versenyt. A tévés fellépés ma már szinte elképzelhetetlen visszhangot vált ki. Ami nem csoda: a műfaj ekkor jelenik meg először az önmagában is újdonságnak számító képernyőn. Zorán így válik az első, országosan ismert énekessé. Pályájának kezdetét ettől a ponttól számítja.
Az akkori szokások szerint a győztesek a Szovjetunióba utaznak, három hétre. Körbejárnak az ország európai területén, jónéhány városban, helyi televízióban föllépnek. Az úton gyorsan összekovácsolódik a csapat, barátságok szövődnek, Zorán például Supala Kolozzsal kerül bensőséges viszonyba. A nagyszerű énekessel sokáig tartják a kapcsolatot, még akkor is, amikor Supala már Nyugat-Európában él. Visszavonulása, távozása máig ható, érzékeny vesztesége a hazai operaszínpadoknak. Anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani, talán nem túlzás leírni: kevés ilyen érzékű, adottságú basszistánk akadt az azóta eltelt több mint három évtized alatt.


Zorán két évet végez el a Műegyetemen. Tisztességgel leteszi a negyedik szemeszter vizsgáit, de úgy érzi, idő híján – átmenetileg – nem tudja folytatni tanulmányait. Félévet halaszt. Mama és Papa segít meghozni azt a döntést, ami a legkedvezőbbnek tűnik.
– Az ember lehetőség szerint azzal foglalkozzon, ami a legjobban érdekli – mondja a fiának Papa. Ez a gondolat gyakorlatilag lezárja a beszélgetést. Mama szíve azért fáj egy kicsit, óhatatlanul is megfordul a fejében: vajon három-négy év múlva meg lehet-e élni ebből a zenéből? Vajon nem múlik-e el az egész, mint egy szép álom? De valamiképpen ő is megmámorosodott a műfajtól, hiszen mindaz, ami történik a fiúkkal, annyira izgalmas és érdekes, hogy őszintén félreteszi aggodalmait. Másrészt talán az a perspektíva enyhíti fájdalmát, hogy a fiai „valakik” lesznek egy olyan országban, ahol Papával együtt borzasztóan idegennek érezték magukat hosszú ideig, ahol annyi megrázkódtatáson mentek keresztül.
Voltaképpen minden szülő szeretné megvalósítani azt, ami Mamának és Papának sikerült: sosem nyúltak bele túl mélyen gyermekeik életébe. Nem mintha nem foglalkoztak volna velük, de teljes bizalommal voltak irántuk. Sosem aggodalmaskodtak például, hogy mi történik az iskolában. Biztosak voltak benne, hogy a fiúk tudják a dolgukat. Legtöbben elkövetjük azt a hibát, hogy a saját fejünkkel gondolkozunk a lányaink, fiaink helyett.
Dusán mögött másfél év Műegyetem áll, amikor úgy dönt, hogy félévet halaszt. Nem úgy indul a dolog, hogy sosem végzi el a sulit, de gyanítható, hogy a szülők lélekben hamar leszámolnak a folytatással. Dusán egyébként sem csak a műszaki dolgok iránt vonzódik. Amikor első felvételije nem sikerül, a televíziónál dolgozik egy évet, segédoperatőrként. Egy véletlennek köszönheti, hogy ide kerül. Kedvesének édesanyja a személyzeti osztály vezetője. Kis túlzással azt mondhatnánk, élet és halál ura az intézményben. Mikor Dusán első nap boldogan bemegy, hogy ő most már televíziós lesz, mondják neki, hogy:
– Azt a két nagy dobozt fogd meg!
Úgy négy-öt hónapig cipeli a nagy kameradobozokat. Aztán előkelőbb munkát kap: ő fűzi be a filmet a sötétkamrában. (Egyszer fordítva is...) Később kamera mellé osztják be a stúdióba. Ez az egyik legnagyobb és legmegrázóbb élménye. Az élő adásban ekkoriban még a Mechlabor kamerák működnek. Vastag lábakon álló, nagy, szürke, csöves dobozok. Úgy másfél tonna lehet mindegyik. Egy pici képernyőn kellene látni valami képet, ami hol éles, hol nem. Dusán a kettes kamera mellé kerül. Úgy az adás tizedik percében a rendező utasítja a fülhallgatón át:
– Kettes, állj rá a közelire!
Na most, mindez a Tánciskola című műsorban történik, és a közeli képen a szédítő gyorsasággal suhanó lábaknak kellenne látszania. Talán fél perc telik el, amikor a rettenetes ordítás hallatszik a fülhallgatóban:
– Ki az a barom, aki a kettesen van?
Egy szó, mint száz, a bemutatkozás nem sikerül valami fényesen. De azért nincs a dologból nagy botrány, mert hasonló hibát mások is követnek el. Jó hangulatban telik hát el az egy év, amihez hozzájárul, hogy eddigre már elég komolyra fordul a zenekarosdi.
A „fertőzés” , amit a tévénél kap, a következő felvételi időszakra is elkíséri. Párhuzamosan jelentkezik a Műegyetemre és a Színház és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára. A Főiskolára azonban nem sikerül bekerülnie. Megkérdezik ugyanis tőle, hogy mik Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmjének hibái. Dusánhoz nagyon közel áll a gondolkodásmód, amit a Kifulladásig tükröz. Azt válaszolja, hogy nincs a filmnek semmi hibája, örülne, ha ő is tudna ilyeneket forgatni egyszer. Véleményével – finoman szólva – nem arat zajos sikert. Marad a Műegyetem, amit tehát ő másfél év után rekeszt be.
Zorán is elkéri az indexét, és visszafizeti a Beloiannisztól addig kapott ösztöndíjat. Annak ellenére, hogy nem lesz belőle mérnök, megtartja technika iránti érdeklődését. Folyóiratokat, könyveket olvas, lakásában maga építi a bútorokat, mindent megbütyköl, otthon számítógépet tart. Az IBM ma is ott áll az asztalán.


A Metró 1962-ben költözik a Rákóczi út 66-ba, az ott álló fölvonulási épületbe. Mivel nem átmeneti szállásról van szó, érdemes körülnéznünk egy kicsit. Az emeleten az ebédlő, egy óriási, piros betonpadlójú terem ad otthont a zenekarnak és közönségének. Körben asztalok állnak, oldalt lőrésszerű ablakok sötétlenek, a bejárattal szemben dobogó rogyadozik. Ha buli előtt bemégy, és körülnézel, katasztrófálisnak tűnik az egész. A helyiség – bár függönyökkel, fehér abroszokkal próbálnak segíteni rajta – csak úgy árasztja magából a ridegséget. Ám amikor szombaton és vasárnap megtelik fiatalokkal, és a Metró játszani kezd, minden megváltozik. Föloldódik a ridegség, és a rossz akusztikájú teremben az együttes felejthetelen emlékű bulijait tartja. Kicsit komikus, de tény: a felvonulási épületbe a fiúk csak öltönyben léphetnek be, és a lányok ide veszik föl először az új moherpulóvert. Ebben a klubban még énekesnők is tartoznak a Metróhoz. Koncz Zsuzsa például Connie Francist, Chilla Blacket, Little Evat, Sandie Shawt énekel 1964 végén, amikor átmenetileg hűtlen lesz az Illés együtteshez. Zalatnay Sarolta 1966-ban – már a Dohány utcában – valósággal „hatodik taggá” válik. Ô is Chilla Blacket, Sandie Shawt választja, meg Janis Joplint, Carole Kinget. Wittek Mari 1967-ben, Aretha Franklint, Millie Smallt, Nancy Sinatrát tolmácsolja.
A hangulat kifejezetten családias. Ha szám közben nagyon bevadul a közönség, a zenészek inkább leállnak, és megvárják, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Számtalan egykori klubtag úgy emlékszik vissza erre az időre, hogy valamiképpen a zenészek és a hallgatók nem különültek el egymástól. Mintha lenne egy nagy csapat, amelyiknek egyik része játszik, másik része pedig táncol. Egy kis része pedig rendez. Mert a rendezők is hozzátartoznak ehhez a hangulathoz. Nem elsősorban az igazgatónő, Nusika, hiszen ő a háttérben dolgozik, és a közönség soraiból kevesen találkoznak vele. Férjét, Váradi Imrét, a rendezőgárda főnökét viszont mindenki ismeri. Általában másodmagával áll a bejáratnál, és a fiatalok számára ő a legfontosabb ember. Ugyanis ő dönti el, hogy ki jöhet be és ki sem. Tagságival persze utat nyit bárkinek, de akinek nincs igazolványa, az az „Imre bácsi, engedjen be” című nagyjelenettel igyekszik meglágyítani a szivét.
Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a klubos időszak éveiben hány kapcsolat, barátság, szerelem szövődött, hány házasság indult például a Metróból. Persze, tudom, később nemegyszer válás követte a házasságot, a társaság, az ismeretségek hatására mégis sorsok, életek vettek új fordulatot.


A kezdet éveire Dusán úgy emlékszik vissza, hogy azok drótokból, eletroncsövekből, forrasztópákából, átvirrasztott éjszakákból állnak. Egy kis zenéből is, de gitározni valamivel könnyebb, mint olyan erősítőt bütykölni, amin a gitár hangja meg szólal.
Ebben az időben már Brunner Győző dobol, és Zentay Antal szaxofonozik. Az együttes repertoárja még mindig kizárólag angol illetve amerikai számok adaptációjából áll. Hadd szerepeljen itt néhány név, illetve dalcím, már csak azok kedvéért is, akik egykori emlékeiket szeretnék fölidézni: Roy Orbison (Pretty woman, It's over), Shadows, Kinks (You really got me), Duane Eddy, Dal Shannon (Keep on Searchin), Spotnicks, Chris Andrews (Yesterday man), Hurricanes, Yarbirds, Rolling Stones (The last time, Get off my cloud), Kings, Honeycombs (Have i the right), John Leiton, Manfred Mann (Do-wah diddy, 5-4-3-2-1), Elvis Presley, Beatles (Boys, Do you want to know a secret), Who, Ventures. Jónéhány rádiófelvétel, és több együttessel közös lemez őrzi az időszak eredményét. Sok olyan külföldi szerző dala szól e – technikailag igencsak kezdetleges – felvételeken, akiknek a nevére sem emlékszünk már. Viszont az első időszak krónikájához tartozik még egy lemez: a Ki Mit Tud után Deák Tamás ajánlatára készül el a Deák-Metró című album. Ezen a fiúk mint zenészek működnek közre. Olyannyira, hogy Deák Tamás hangszerel, a mieink a ritmusszekciót adják, a fúvóskórusokat a Bergendy együttes tagjai szólaltatják meg. Az Old Man River, a Rubin, a Smaragd című dalok kerülnek – egyebek mellett – az LP-re.


De ne szaladjunk ilyen messzire! Térjünk vissza az 1964–65-ös szezonra, és költözzünk át a Metró klubbal a Dohány utca 22-be! A zenekarnak feloszlásáig ez marad a törzshelye. Nem csak az új helyiség, hanem a nagy átigazolás éve is ez. Az együttesbe új basszusgitáros kerül: Bokány Ferenc az Atlantiszból.
A zenekarral együtt a többiek is költöznek persze, Váradiné és a rendezők a fiúkkal tartanak. A Dohány utcába már fia, a kis Imre is eljár. Néha, ha lehet, délelőttönként is ott játszik a nagy helyiségben, unokatestvérével, Kovács Gabriellával bújócskáznak. Úgy három évesek lehetnek. Gabi amúgy egyszerre szerelmes Zoránba és Dusánba.
– Emlékszem, egyszer nagyon sírtam édesanyámnak, hogy higgye el, én tényleg nagyon szeretem Zoránt – idézi föl az akkori időket. – Nem merném biztosan állítani, de szerintem nem hitte. Valami olyasmit mondott, hogy egy ilyen kicsi lány nem is tudja, mit beszél. Szerintem ez nem igaz. Egy három éves gyermek érzelme egészen őszinte, komoly, és pontosan tudja, mi a szerelem.


A Budai Parkszínpadon monstre produkció készül. 1965 nyarán itt állítják színre Rejtő Jenő Láthatatlan légiójának zenés változatát, Bogár Richárd koreográfiájával. A pénz nem számít. Hatalmas díszletek készülnek, az előadás jónéhány neves szereplőt fölvonultat, Amerikából is érkeznek művészek. Az egyik sztárvendég például Fényes Kató. A felvonások közötti szünetekre pedig a rendező meghívja a Metró együttest. A fiúk valahol a díszlethalmaz fölött, úgy négyméteres magasságban játszanak Beatles-dalokat. A munkavédelmis persze feltételeket szab, az egyenruha alá olyan derékszíjat kell kötni, mint amilyet a tűzoltók viselnek. Hatalmas, majd tíz kilós csattal pányvázzák ki őket a tetőhöz. Bokány Ferit ráadásul a tériszonya kínozza, ő az összes próbát úgy tölti, hogy ül a „tátongó” mélység szélén, és szoktatja magát a „rettenetes” látványhoz.
Bokány Ferenc rendkívül tehetséges, klasszikus képzettségű muzsikus. Sajnos, még ebben az évben behívják katonának. Helyére Frenreisz Károly kerül. Bár Bokánynak nem kell letöltenie a két évet, és másfél év után leszerel valahogy, addigra úgy beindul a zenekar, hogy kockázatosnak tűnik az újabb tagcsere. Zorán tehát – bár eredetileg megígéri – nem veszi vissza a csapatba. Valójában Frenreisznek sem lehet akkor már azt mondani, hogy Karesz, kösz szépen, menj a francba. Zorán ennek ellenére sokáig nem tudja helyére tenni ezt a dolgot a lelkiismeretében... A történethez tartozik még, hogy Bokány Ferenc kevéssel ezután külföldön telepszik le, és visszatér eredeti hangszeréhez, a bőgőhöz.
A Láthatatlan légió nem véletlenül marad le a magyar színháztörténet aranylapjairól. A metrósok maguk között csak úgy hívják: a Nézhetetlen légió. A kritikák igen ledorongolók, és olyasmiket írnak, hogy az egyetlen színfolt a Metró. A zenekar játéka elég furcsán hat ebben a zenei miliőben, de hat. Nagy sikerük van, többször előfordul, hogy a közönség mellettük tüntet, főleg a fiatalabbak tombolnak, üvöltöznek, a lányok sikítoznak. Alig lehet folytatni az előadást.
A produkciónak van még egy hozadéka: a fiúk megismerkednek a korrepetítorral, aki – mellesleg – klasszikus képzettségű zongorista. Darás István. A próbák szünetében mindig unszolják, hogy játsszon, és ő fantasztikusan zongorázza Gershwin Kék rapszódiáját.


1966-ban a Metró hónapokon át vezeti a slágerlistát Nikolits János és Boros János dalával, a Táncdalfesztiválon bemutatott Mi fáj-jal. Ebben az évben jelenik meg a Metró történetének harmincöt magyar nyelvű kislemeze közül az első, az Édes évek. Ezt később olyanok követik, mint a Viharvirág, az Egy kisfiú és egy kisleány, a Hómadár vagy a Dohányfüstös terem. A történeti hűség kedvéért álljon itt néhány olyan cím is, amelyeket az 1965 előtt megjelent kislemezekről másolunk le: Kozmosz, Nincs kegyelem, Volgai hajósok dala, Mit tegyünk. S még egy érdekesség, amely 45-ös fordulattal lejátszható korongokhoz kapcsolódik: az Egy fiú és egy lány az első felvétel Magyarországon, amelyiken Hammond-orgona hallható.
– Jó volna valami blickfangos, valami sajátosan magyar tánczenei stílust kialakítani – nyilatkozza az első felvétel után Zorán. Az Arany Gitár-díjat és az Év beat együttese címet ebben az évben az Illés nyeri 93 481 szavazattal. Az Ezüst Gitár-díj a Metróé, 90 625-en voksolnak rájuk. A Gitár-díjra 52 287 rajongó az Omegát hozza be.
A mieink egyébként jó hangulatban, viszonylag kiegyensúlyozottan dolgoznak ezekben az években. A kiegyensúlyozottság azonban nem vonatkozik Zorán magánéletére. Gyakran előfordul, hogy későn megy haza, és a lányokból, kapcsolatokból is bőséges a választék. Egyszer ittas vezetés miatt még a jogosítványát is elveszik, igaz, csak néhány napra.
Ami tehát a hatvanas évek második felét és a munkát illeti, a Metrót elkerülik a nagy civódások, huzavonák. Zorán, aki a zenekar vezetője, demokratikus légkört épít ki, talán túl demokratikusat is. Ha ekkor már lennének menedzserek, talán még kevesebb belső feszültség támadna. A konfliktusok oka ugyanis többnyire az, hogy a bandából az egyik ember dönt. Míg ha külső „ellenség” van, az inkább összetartja a csapatot, hogy lám, mit talált ez már megint ki.
A saját zenére írt, magyar szövegű dalok az idő előbbre haladtával egyre népszerűbbeké válnak. Kezdetben a zenekar minden tagja próbálkozik szövegírással. Az első alkalommal azonban Dusán győz, és ha egyszer sikerült, fog az menni legközelebb is alapon szinte ráragad ez a munka.
1967-ben a Táncdalfesztiválon a zenekarok nem indulhatnak önálló műsorral. Amíg az akkori slágergyárosok hat-hét dallal is szerepelnek, addig az együttesek pusztán a közreműködők, a kísérők alárendelt szerepét játszhatják el. A szólisták közül az egyik legnagyobb sikert Bakacsi Béla aratja. Nevét nemcsak azért érdemes megemlítenünk, mert ő nyeri a közönségdíjat, hanem azért is, mert több mint húsz évvel később, az Akkord Bt. ügyvezetőjeként ő lesz majd a Zorán koncertek menedzsere. A fesztiválon amúgy Zorán saját szerzeményét, a Végre, itt az óra című dalt énekli (a szövegíró: Dusán), és bár hamar sláger lesz, nem arat vele komoly „hivatalos” sikert. Annál inkább megnyeri a közönséget az Ezek a fiatalok című mozifilm metrós dala, a Gyémánt és arany. A magyar tizen-huszonévesek generációját kissé vegytelenítve ábrázoló filmet ez év nyarán mutatják be.
Siker, bukás, siker, bukás. De mindig egyre nagyobb siker, és mindig egyre kisebb bukás. A Metró karrierje ezeken keresztül épül, és jut el a hatvanas évek elejétől a hatvanas évek végéig, a Zenith-től a zenitig.


1968 az újságcikkek szezonja. Sok más mellett az Ország-Világ februárban részletes tudósítást közöl a Vidám Színpad Húszon innen, tízen túl című előadásáról, az együttes újabb zajos sikeréről. Az újabbat ez esetben azért kell aláhúzni, mert változott a csapat összeállítása. 1967 tavaszán előbb Frenreisz Károly, majd alig valamivel később Brunner Győző is Nyugat-Európába szerződik, vendéglátós zenekarba. Helyükre Veszelinov András (dob) és Rédey Gábor (basszusgitár) kerül. A „hűtlenkedők” másfél év után, 1968 szeptemberében kerülnek vissza a helyükre. Schöck Ottó, aki nem híve a gyakori tagcserének, akkor gondol majd először arra, hogy fölhagy a zenekarosdival.
A régi-új Metró amúgy szeptember 28-án játszik újra együtt, a Műszaki Egyetemen, majd októberben országjárásra indulnak új show-műsorral.
A Tükör fényképes beszámolóval igazolja, hogy a Metró tagjai hetedik éve a Metró, vagyis a Földalatti Vasútépítő Vállalat állományában vannak, munkaadók és munkavállalók közös örömére.
A munkakönyv Váradi Imréné ötlete. A fiúknak ugyanis – különösen, amíg kevésbé ismertek – elég gyakran meggyűlik a baja a rendőrséggel. A személyi igazolványukban nem szerepel munkahely, és ez a teljes foglalkoztatottságot hirdető szocializmusban megengedhetetlen. Ekkoriban szellemi szabadfoglalkozású sem lehet az ember. A koncertek után többnyire éjszaka járnak haza, és az üresen álló rovat miatt állandó zaklatásoknak vannak kitéve. Váradiné beszél a vállalat vezetőivel, akik szokatlan rugalmasságról tesznek tanúbizonyságot: állományba veszik a Metró tagjait. Valószínűleg ők a műfaj hazai és nemzetközi történetében az egyetlen együttes, amely nyugdíjas állásban dolgozik.
Egy másik lap hasábjain bizonyos K. F. megkondítja a vészharangot:
A Magyar Ifjúság melléklete, a Ritmus Zorán januári, londoni útjáról ad hírt. S itt érdemes elidőznünk kicsit.
Zorán a Nemzetközi Koncertigazgatóság és a Concertour Promitions megállapodása nyomán utazhat két hétre a műfaj fővárosába, a hivatalos szóhasználat szerint tanulni. Programját Halmai úr, a nem egészen angolos nevű impresszárió szervezi. Jár a Pye Records és a Philips stúdióiban, koncerteket látogat, meghallgatja az akkoriban népszerű Traffic és Nirvána együtteseket.
Másnap reggel Halmai úr korán kopogtat. A londoni látogatás ezen a napon éri el tulajdonképpeni célját: a Marshall gyárba várják a magyar zenészt. Aki visszaemlékszik a hazai hőskorra, tudja, mit jelentett az erősítők világában ez a márkanév. A Metró ekkor – a többiekhez hasonlóan – még mindig saját bütykölésű erősítőin játszik, és szinte elképzelhetetlen, hogy hogyan juthatnának jobb cuccokhoz.
Halmai úr ebben segít a fiúknak. Sikerül meggyőznie a Marshall befolyásos személyiségeit, hogy ha egy magyar zenekart díjtalanul ellátnak berendezéseikkel, az lavinát indíthat, és a többiek előbb-utóbb ilyet akarnak venni.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az idő az impresszáriót igazolja. A Metró példáját látva tényleg sokan lépnek, és jónéhány magyar színpadon megjelenik a professzionális fölszerelés. Mellesleg: Halmai József igen különös figura. Ô az első, nyugatról érkező pénzember ebben a műfajban, és pontosan úgy fest, ahogy az a képzeletünkben él. Pocakos, hosszú kabátos férfi, nagy sleppel, vastag, irgalmatlanul büdös szivarokkal. Zorán londoni útját a Royal Szállóban rendezett sajtótájékoztatón jelenti be, Zalatnay Saroltát hároméves szerződéssel Angliába hívja, külföldi meghívásokat szerez az Állami Népi Együttesnek. Itthon megrendezi azt a koncertet, ahol közös műsorban lép föl az Illés, az Omega, a Metró, és majdnem versenyt kell játszaniuk. Ez se azelőtt, se azután nem sikerült senkinek. Később meggyűlik a baja a magyar hatóságokkal, és néhány évig nem jöhet. Aztán valami adóügy miatt Nagy-Britanniát is el kell hagynia, végül hazatelepül, és mindenki által elfeledve hal meg Budapesten.
Viszont 1968-ban ő a nagyhatalmú impresszárió. A Marshall emberei tisztelettel fogadják. Ôt és Zoránt bevezetik egy hatalmas, erősítőkkel teli, hangárszerű raktárba, és csak annyit mondanak: tessék választani! Megint olyan pillanat, amelyik kevés másikhoz hasonlítható.
Hazafelé jövet késik a gép, nyolc óra van, mire Zorán beér a Dohány utcai Metró klubba. A program nem kezdődött el, a többiek megvárták. Néhány nap múlva a repülő utánahozza az új erősítőket. Nincs más hátra, mint az eufórikus hangulatú kicsomagolás...
Ekkoriban kapcsolja a munka a klubhoz Németh Istvánt, vagy ahogy többen ismerik: Németh Pityut. Alig valamivel később a zenekar technikusa lesz. Mindig is szerette a Metrót, és most örömmel görnyedezik a keverőpult fölött. Története sajátos példája annak, hogy életpályák milyen kis dolgokon múlnak sokszor. Brunner Győző ugyanis az ő Fadrusz utcai házukból nősül. ‘64–65-ben már rendszeres vendég későbbi feleségénél, Jutkánál, és óhatatlanul találkozik a többi házbélivel is. Rajta keresztül lesz állandó hallgatója a Metrónak Németh István, és kerül munkakapcsolatba a fiúkkal. Végigéli a két nagylemez megjelenését, az együttes szétválását, majd az újpesti munkásotthon – Radics Béla emlékezetes törzshelye – utolsó igazgatója lesz. 1976 óta pedig ő az Építők Műszaki Klubjának igazgatója.
– Ha annak idején nem megyek be a klubba, akkor egész másképpen alakul az életem – mesélte most, amikor e könyv ürügyén Zorán összehozott bennünket. – Biztos nem az lenne a feleségem, aki, és mások lennének a barátaim. Sokan így vagyunk ezzel.


Dusán kifejezésével élve ‘68 nyarán Zorán egy fehér sziklán botladozik. A Táncdalfesztivál harmadik fordulójában énekli Fényes Szabolcs és S. Nagy István dalát. Kár lenne utólag lebecsülni a sikert (úgyis megtették már előttem és helyettem néhányan), sokan ekkor szeretik meg igazán.



Sokak szerint a Metró az első nagylemez megjelenése idején (1969) áll pályájának csúcsán. Ezen a lemezen hallható a legtöbb sláger, minden koncert biztos telt ház. A Dohány utcai klubba ekkoriban négy-ötszázan férnek be, de általában többezren szeretnének. A tagok: Brunner Győző, Frenreisz Károly, Schöck Ottó, Dusán és Zorán. Az albumon olyan felvételek kapnak helyet, mint a Citrom ízű banán, a Mária volt vagy az Ülök egy rózsaszínű kádban. Utóbbi nekem nagy kedvencem. Magyarország akkoriban a vidám barakk a szocialista lágerben, és hajlamos vagyok úgy érezni, hogy az egész ország egy rózsaszínű kádban dagonyázik. Bizony, nemegyszer „jó lenne, már jönne egy zuhany” , ami kicsit magunkhoz térítene bennünket. Lehet, hogy mindezt csak belehallom a szövegbe, de az én érzéseim mit sem változtatnak azon, hogy a lemez ötvenezer példányban kelt el.
Ebben az évben a Metró részt vesz a táncdalfesztiválon, és bár nem nyer, a Régi kép, szobrok című Schöck-Dusán szerzemény pillanatok alatt hatalmas sláger lesz.