Sz. Koncz István: Elfogult üzenet • Ötvenes évek

Ötvenes évek

Amikor Brankov elutazik, van miben hinni, bízni. De ahogy telnek a hetek, a remény szertefoszlik. Nincs hír a moszkvai útról, nincs hír Molotovról. Csönd van, egészen sűrű, fekete csönd. A Gugger-hegyi villa lakóinak a nyár előtt távoznia kell. Bár bíznak egykori ügyvivőjükben, ebből tudják: baj van.

Másik ház, Buda, Halmi utca. Zorán érzi, megint változik az életük, de nem tudja, hogyan. Fekszik az ágyban, és gondolkodik. Csak annyit lát: elköltöztek, de úgy tűnik, nem messzire, biztos tovább kell kínozni azt a különös nyelvet, amit az itteniek beszélnek. Zorán mellett Dusán szuszog, mint rendesen, álmában melege van, haját a fejéhez lapítja az izzadtság.

Kevés vigaszuk marad. Papa a barátaiban hisz, sokszor egész éjszaka beszélgetnek. Egyik munkatársa is rendszeres és szívesen látott vendég ekkoriban náluk. Épp csak Szuszi, az ír szetter nem viseli el soha. Ez annál inkább furcsa, mert a kutya – mint az ír szetterek általában – végtelenül békés, soha nem ugat meg senkit. Szinte naponta nagy társaságot kell elviselnie, és többnyire azért ugrándozik, hogy megnyalhassa az érkező arcát. De ha Papa munkatársa a saroknál jár, megérzi, és üvöltve ugrik neki az ajtónak. Mindig be kell zárni a harmadik szobába, de az ilyen estéken nem nyugszik meg. A dolog kellemetlen, a találkozások kölcsönös elnézéskérések közepette zajlanak. A férfi mindig kitalál valamit: most épp macskák között járt, most kankutya nyalta meg a lábát, most Szuszi nyilván tüzel, aztán megint a cicák... Egy este,

miután elmegy, Mama megkérdezi Papát:

– Szerinted mit érezhet ez a kutya?

Vannak ilyen előrehulló árnyékok... A hír, amit Brankov Rajkék letartóztatásáról a Pravdában olvas, persze a mieink figyelmét sem kerüli el. Aztán már csak néhány – kétségekkel teli – hét telik el a pörig. Sztevanovity Milutin nem ért semmit. Tehetelen és dühös. A vádlottak padján ott

látja közeli jóbarátját, és ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy amit az újságok összehordanak, az merő hazugság. És a végén egyszerűen nem hiszi, hogy az ítéleteket végrehajtották. Azt gondolja, valamennyien élnek valahol, talán hamis papírokkal, mint az illegalitás idején. Egy utcán elsuhanó alakban másfél esztendő múlva is Lazar Brankovot véli fölismerni.

1951–52-ben aztán sorra kezdenek eltünedezni a barátai. Főként azok, akikkel a követségen annak idején együtt dolgozott. Egyikükről azt mesélik, hogy Baranyába ment délszláv fiatalokat toborozni az egyetemre. A másik nem hozza a fordítását, hiába várják napok óta. Fölhívják a feleségét, azt mondja, az ura beteg, de nem szabad látogatni. Közben remeg a hangja, és épp csak, hogy nem sír. Egy harmadikról az a hír járja: a lányával jutalomúton van, közben senki nem hallott róla, hogy valaha családja lett volna.

Mama nagyon aggódik. Úgy érzi, bármelyik nap jöhetnek a férjéért. Papa bizakodik, miért vinnék el, nem csinált semmi rosszat. Javíthatatlanul optimista volt világéletében, és erre egyszerűen nincs rekesze a fantáziájának. Persze a gyorsvonat végül mindig elgázolja a kézihajtányt. Április elsején, hajnali négy órakor (hiszen mikor máskor?) a házat megszállja három ÁVÓ-s. Papa először valami rossz áprilisi tréfára gondol, nyugodtan beszélget a nyomozókkal. Egyikük ráadásul régi ismerőse: ugyanaz az ember, aki hosszú időn át kísérgette annak idején, amikor még tartani kellett a Brankov-csoport elleni megtorlástól. A házkutatás olajozottan folyik, a lakás percek alatt feldúlt méhkashoz hasonlít, mindenki talpon van, csak Dusán sírdogál az ágyban. Papa vigasztalgatja, semmi baj, lehet, hogy most el kell mennie egy kicsit, de jön vissza hamar, biztos csak valami félreértésről lesz szó. Az ismerős tiszt aztán – mintegy mellékesen, mégis hüvelykszorító hangon – megkérdezi, hogy meg van-e Sztevanovity Milutin fegyvere, amit elválásuk után kapott. És amikor Papa továbbra is gyanútlanul előhúzza Dusán pelenkájából a pisztolyt – amelyen ott díszeleg az államvédelmi lajstromszám –, fegyverrejtegetés miatt letartóztatják.

– Írni fog az éjjel! – valószínűleg élete végéig ez marad a legborzalmasabb mondat számára. Kihallgatása általában éjszaka egy és három óra között ér véget, ilyenkor elvezetik, papírt, ceruzát kap, és a szemüvegét. Ébresztőig írnia kell, órányi pontossággal, naplószerűen arról, hogy mit csinált több, mint három évvel korábban. Eddigre nem csak fegyverrejtegetéssel vádolják, hanem azzal is, hogy Lazar Brankov letartóztatása után ő vette át a jugoszláv kémszervezet vezetését.

Negyvenegy napig nem hagyják aludni. Néha olyanféleképp érzi magát, mint akiből minden belsőséget kirámoltak. Úgy próbál életben maradni, hogy bebeszéli magának: magyarul tanul. Miközben órákon át, vigyázzban állva hallgatja a vádakat, a kérdéseket, ha megért egy-egy szót, azonnal kipróbálja. Ha igazolódik, hogy helyesen használja, megjegyzi. Aztán van egy másik fogása. Kifigyeli, hogy három-négy perc telik el, amíg az őr halinacsizmája végigneszez a folyosón, és a hang újból az ő ajtaja elé ér. Ezalatt tehát alhat, és mire az őr elhúzza a cirklit, megint ébren van. A pokolban az ember sok olyan trükköt talál ki, amelyek a rácsok túloldalán talán megmosolyogni valók, emitt azonban az életet jelenthetik számára.

Az egyik napon új arc néz vele farkasszemet. Borostás, negyvenes férfi, akaratos, hegyes áll, vékony, kegyetlenséget sejtető ajkak, elviselhetetlenül szúrós szagú cigaretta, pálinkabűz. A férfi sokáig hallgat, aztán szerbül szólal meg. És ez maga az újjászületés! Mint amikor külföldről tér meg az ember, és végre az anyanyelvén szólalhat meg. De a varázs néhány óra múlva megtörik, és a férfi nem jön többet. Rövid jelenléte, úgy tűnik, pusztán próbatétel: hátha ez hat, hátha ez végre vallomásra készteti a makacsul tagadó foglyot.

A negyvenkettedik éjszakán elmarad a legkegyetlenebb, minden agysejtet elpusztító mondat:

– Írni fog az éjjel!

Két hét szünet következik. Épp csak annyi, hogy Sztevanovity Milutin arra gondoljon: ez talán nem trükk, talán vallatói elbizonytalanodtak. Aztán kezdődik az egész elölről, s folytatódik újabb ötvenkét éjszakán át. Nem változott hát semmi, épp csak fölidézték benne a viszonylagos gondolati szabadság ízét. Más lelki fegyvereket is bevetnek ellene. Azt mondják, hogy a felesége már nem bírja a terheket; hogy Magyarország kibékült Jugoszláviával, és az otthoniak azt várják tőle: tegyen vallomást; hogy Lazar Brankov mindent beismert, és kiszabadult a börtönből; hogy idős anyósa beteg; hogy megszületett a harmadik gyermeke. Érdekes, ezt az egyetlen hírt elhiszi. Hiszen miért ne? Azóta, hogy behozták, alig négy hónap telt el, s ez csak itt benn tűnik elviselhetetlenül hosszúnak. Ezután szabadulásáig úgy gondol haza, hogy három gyerek várja. Csak azt nem tudja, a harmadik fiú-e, vagy lány...

Néha úgy érzi, vallatói maguk sem hisznek bűnösségében, csak a megbízatásukat teljesítik. Ilyenkor már-már baráti beszélgetést folytatnak. Persze, az egész a szó szoros értelmében pokoli, mert sosem lehet tudni: történt-e odakinn valami, ami változtatott a foglárok magatartásán, vagy ez is csel csupán.

Kell-e mondani, hogy a kínzások nemcsak lelkiek. Az ígérgetések és fenyegetések gyakran verésbe torkollnak. Bár Sztevanovity Milutin ezekről soha nem mesél majd, a gyermekeinek sem. Egyébként igen nehéz kihozni a sodrából, mégis kifakad egyszer:

– Maga még a Horthy seggét nyalta, amikor én fegyverrel harcoltam a fasizmus ellen – mondja vallatójának. Az persze iszonyú dühös lesz, és kiderül, hogy van rosszabb a virrasztásnál. A sötétzárka, ahova három napra dugják.

Végül semmit se ír alá, és semmit nem vall be. A tárgyaláson is tagad. Kirendelt ügyvédje tetemes késéssel érkezik, és a nevét sem tudja kiolvasni. A védőbeszéd a fogoly „beismerő vallomására (sic!) és három kiskorú gyermekére” hivatkozva enyhítésért folyamodik.

Az ítélet: tíz év.

Mire az ítélet megszületik, nyilvánvaló, hogy Zoránnak új iskolába kell járnia. A harmadik osztályt Pomázon, a szerb iskolában végezte, de most nincs annyi pénzük, hogy utazzon, hogy ott ebédeljen... Mama amúgy is nagyon félti, nem meri elengedni olyan messzire. Ô a szerkesztőségben maradhat, de dolgozik ott valaki, aki mindenáron el akarja távolítani, mint egy „bűnös” hozzátartozóját.

Az ellenszenv valószínűleg mélyen gyökeredzik. A férfi az, akit Szuszi annak idején majdnem szétszedett. Papát letartóztatják, másnap Mama összetörten megy dolgozni. Mikor elpanaszolja, mi történt, a kutya esküdt ellensége cinikusan ráförmed:

– De hiszen volt revolveretek, nem?

Mama döbbenten hallgat. A pisztolyról senkinek sem lehet tudomása, csak akkor, ha... Igen, az. Később a pártközponthoz fordul, hogy Mama ne dolgozhasson tovább. Bár megtiltják neki, hogy ezzel foglalkozzon, naponta újabb dolgokat talál ki, hogy bosszúságot okozzon. Egyszer fölajánlja, hogy ha Mama elválik, nem lesz bántódása, és fizetésemelést kap.

Akadnak persze jószándékú emberek is. Ilyen például Zorán tanitó nénije a budai iskolában. A fiú ekkor még nem tud igazán jól magyarul, és Erzsike külön foglalkozik vele.

A fiatalasszony napi húsz órát oktat és nevel. Bármelyik iskolában taníthatna. Sokak szerint egyetemen vagy főiskolán volna a helye. A bukásra állóknak különórát ad, naponta újabb föladatokkal nyúzza Zoránt is. Minden díjazás nélkül.

És év végére Zorán megérdemelten kap olvasásból ötöst.

Pedagógusnap. Óra előtt mozgolódás a teremben: minden gyerek külön csokorral hízeleg. Zorán a sor végén áll. Nála nincs virág.

– Tudja, én semmit nem tudtam hozni most – mondja. – De maga énvelem annyit kínlódott, hogy én ezt magának nagyon köszönöm.

A sötétben nagy pelyhekben hullik a hó. A Duna-korzón, ahol állok, a székeken megül a hideg, fehér párna. Lovak húznak egy szánt, a csengőjüket is hallom. A Ferences-templom ajtaja résnyire nyitva, kiszűrődik a fény. Odabenn szól az orgona. Hajnali mise karácsony előtt.

Aztán már karácsony van, mindenki siet haza. Autók araszolnak a hóban. Jön az utolsó busz, csak néhány utast hoz, szentesti vendégeket, vagy későn hazatérőket. Elnyelik őket a környező házak.

Nálunk csönd van, a sánta postás, miközben bedobja az újságot, benevet a kapun. A konyhában anyám mozdulatát figyelem, és amint a zsírszagú kendőt leveszi a fejéről, megint olyan szépnek látom őt. A szobában a Nagyika díszíti a fát, és valami csöndes, távoli hangon énekli, hogy Mennyből az angyal.

Egyszerre ott állok a templom előtt megint, öreg nagyapám szépen kiagyusztálva topog a hóban. Búg az orgona, búg, de egyre idegesítőbben... hat óra, fúj a Papírgyár, se lovak, se szánkó, csak a paplan a földön.

Itt fekszem a hirtelen jött ébredésben, és Dusánék 1953-as karácsonyán gondolkozom. Vajon hol lehet a családfő, hol a kiceni kolac, vajon miért rejtőzködik annyira az ünnep, hogy Szent Miklós ikonja csak önmagába néz? Papáról nem lehet tudni semmit, a néha felröppenő, kósza hírek szerint csak félreértésről van szó, és az igazság ki fog derülni. Kevés borzasztóbb hírt tudok elképzelni. Életben tartja ugyan a reményt, de időtlen is. Ami tegnap nem tisztázódott, tisztázódik ma. Vagy holnap. Az ember élete így arra korlátozódik, hogy egyre reménytelenebbül vár a holnapokra, amikor majd kiderül az igazság.

A várakozóknak mindig új hitet ad az ünnep. Mama még karácsonyfát is kap: a szomszédban Vízkereszt közeledtével lebontják és átadják a magukét. Viszont hideg van, mégpedig nem akármilyen hideg. Pénz se igen akad, Mama 900 forintot keres, ebből, meg a fordításokból, gépelésekből kell megélniük. Dusán egy idő óta már csak úgy tud elaludni, ha Mama gépel. Persze, ez is kevés négyüknek. A nyomorúság okán az élet problémái végtelenül leegyszerűsödnek. Az marad az örök kérdés, hogy van-e mit enni, tudnak-e fűteni? Nem sokkal az ünnep előtt aztán ismét kifogy a tűzrevaló. Eddig is nagyon takarékoskodtak, Mama a szerkesztőségben, Zorán az iskolában melengette átfázott lábait, de most már nincs semmi, amivel tüzeljenek. A közeli kis boltból elhordtak az emberek mindent. Odakinn félméteres hó, a szobában meglátszik a lehelet. Beszélik, hogy a távoli Tüker-telepen van némi szén, de hogy menjenek el addig? Zorán végül előhúzza a szánkóját:

– Gyere, elmegyünk ezzel, így talán könnyebb lesz – mondja Mamának. Dusán, aki nemrégiben épült föl betegségéből, velük akar menni.

– Ne gyere, Duska, kicsi vagy, nem tudod végiggyalogolni a hosszú utat – próbálják lebeszélni mindketten. Végül még sincs szívük otthonhagyni. Elindulnak, csak a Nagyi marad otthon. Dusán battyog egy darabig, aztán szól, hogy nem bírja már. Ráül hát a szánkóra. Ahogy visszafelé jönnek, a nagy hóban a nagyobbacska, tíz év körüli fiú vonszolja a kötelet, hátul a gondjaival magára maradt asszony taszigálja a rozzant tákolmányt, a szén tetején pedig ott vacog a kisebbik gyermek. Mama mindig nagyon fegyelmezett, most sem mutatja, hogy mennyire elege van mindenből, de a fejében az jár: hát ezért maradtak ők itt? Ezekért a keservekért? Zorán mintha megérezné, hogy mire gondol a Mama. Megáll, hátra szalad, és ad egy puszit.

– Tudod, olyan jó, hogy végre karácsony jön – mondja.

Talán a legszebb tulajdonsága a gyerekkornak, hogy a gyermek a legnagyobb nyomorúságban is megtalálja, ami szép, vagy amit később szerethet. Dusán és Zorán emlékében a játék, a közelgő ünnep marad meg, az, hogy szánkóval lehetett szénért menni, és csak azon kellett vitatkozni, hogy az ócska szeneszsák mellé felülhet-e valaki közülük. Mama mindvégig igyekszik megóvni őket attól, hogy sok közük legyen a mindennapi kínlódáshoz. Nem is akarja megbeszélni a fiúkkal azt, ami történik. Papa börtönben ül, pedig nem csinált semmit. Mi történne, ha a gyerekek továbbítanák az iskolába Mama keserű vélekedéseit? Inkább azt a taktikát választja, hogy Dusánt és Zoránt, amennyire lehet, elszigeteli a valóságtól, és a mindennapi vigasztalással igyekszik nyugtatgatni őket.

Este otthon melegszenek, amikor valaki kopogtat. Egy fiúcska az. Borítékot hoz. Nem szól semmit, csak Mama kezébe nyomja. Ötszáz forint van benne, meg egy papír. „Ne kutassa, ki küldte, megérdemli” – ez áll rajta.

Bár a gyerekek nehezen viselik Papa távollétét, nincs velük különösebb baj. Szófogadók és jól tanulnak. Zorán – akit tízévesen családfővé tesz a sorsa – átérzi felelősségét. Tehetségesen rajzol, mókás figurákkal könyvjelzőket készít, belakkozza, és két forintért eladja az osztálytársainak. A pénzt persze hazaadja. Vigyáz, hogy Mamának soha ne kelljen feleslegesen izgulnia. Mamát anélkül is gyakran gyötrik visszatérő, lidérces álmok: látja magát kiterítve, holtan, és látja, hogy a fiúkat internálótáborba viszik. Nagyon félti a gyermekeit, Zoránt például minden nap várja az iskola előtt. Az osztályból senkit nem várnak már. A fiú talán szégyelli, hogy édesanyja eléjön, de nem akar fájdalmat okozni, és nem szól.

Az ember persze már gyerekfejjel igyekszik magyarázatot találni a történtekre. De ezek az évek felnőttként sem egykönnyen felmérhetők. Dusán és Zorán így mindössze annyit lát, hogy – ami a világ rendjét és a politikát illeti – egész gyermekkoruk tragikus tévedések láncolatából, az események pontatlan ismeretének sorozatából áll. Elég arra gondolnunk, hogy miközben a megafonok és a főcímek azt harsogják, hogy épül egy szép, új világ, és az iskolában rajzot kell készíteni hőn szeretett Rákosi pajtás születésnapjára, aközben ők karácsony napján szén után futkosnak, és az édesapjuk börtönben ül.

Egyszer „meglátogatják” a Papát. Addigra kezükben a hivatalos levél – az egyetlen értesítés másfél esztendő után –, hogy Sztevanovity Milutin állalamellenes bűncselekmény miatt kiszabott tíz éves börtönbüntetését tölti. Valaki azt tanácsolja: menjenek el a gyűjtőfogház melletti temetőbe, talán megláthatják a Papát. Az egész ügy olyan végtelenül kilátástalan, ennek ellenére mind a négyen odamennek. A hatalmas épületen nagyon sok megvakult ablak éktelenkedik. Honnan tudhatnák, hogy melyik mögött ki kuksol? Hosszú várakozás után az egyik ablakban mégis föltűnik egy rongydarab, és bátortalanul, bizonytalanul imbolyog. Természetesen nem lehet látni, hogy ki mozgatja. Még nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megtudják: Sztevanovity Milutin volt az, aki legalább bizonyosságot szerezhetett arról, hogy családtagjai életben vannak. Sztálin halálakor Mama véletlenül épp húslevest főz – ez emlékezetes, ilyen ünnepi ebéd ritkán jut. A rádióból szólnak a gyászhimnuszok, és Dusán közben érezi, hogy valami megrendült a világban. Nem tudja pontosan, hogy mit kéne tenni, hogy is kéne viselkedni. Örülni kell-e, vagy szomorkodni? Arra gondol, ha ilyen nagy változás van, akkor biztos kiengedik a börtönből Papát. De közben a hangszórókból bugyborékolnak a tragédiát hirdető indulók. Ezt a közmegegyezéses képmutatást a gyermek még nehezen érti. Bár sokszor a felnőtt sem érti, még akkor sem, ha maga is része.

A halálhír érezhető változást hoz a falakon belül. Az őrök szigora enyhül, és mintha a hangnem más lenne, mint korábban volt. 1954 májusában Péter Gábort életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélik, és ugyanezen a nyáron közlik Papával, hogy perújrafelvétele lesz. A Kozma utcából átszállítják a Fő utcába, ahol végre rendes ruhát kap, elfogadható kosztot, sőt, néha sétálhat. Korábbi vallatótisztje kapja a föladatot: készítse elő a perújrafelvételt. Papa addig könyörög neki, amíg a szerkesztőségben föl nem hívja Mamát. Úgy beszél, mintha régi fogolytárs lenne, és egy presszóban javasol találkát. Mama semmiképp sem akar randevúzni, ezért a férfi fölajánlja: elmegy hozzájuk. A beszélgetés rövid, de a tiszt megígéri: ha Papa közelgő születésnapjára Mama összecsomagol valami ajándékot, ő kézbesíti. A kis csomagot Papa később megkapja. Benne van mindaz, amit az otthoniak egyáltalán küldeni tudnak: négy szem kockacukor és fél citrom.

Sajnos, a tiszt rossz hírt hoz: Dusán beteg, szanatóriumban van. Papa tele van kétségekkel, és várja az új tárgyalást. De csak megy az idő, és nem történik semmi. Keservesen mégis eljön 1955 tavasza, és március 7-ére kitűzik a tárgyalást. Az szóba se kerül, hogy Sztevanovity Milutin vette volna át Lazar Brankov szerepét annak letartóztatása után. Az egyetlen vád a „fegyverrejtegetés” . A terembe beidéznek egy magas rangú ÁVÓ-s tisztet, aki elmondja, hogy ők adták a pisztolyt, önvédelemre, ‘49-ben.

– Miért nem tanúsította ezt annak idején? – kérdezi a bíró.

– Mert senki nem kérdezte – válaszolja a tiszt, és bamba vigyorral a pofáján kislattyog a teremből.

Ennyi az egész. Még körbekínálnak két dózni cigarettát, és este nyolckor autóval hazaviszik a Papát.

Az a vallató tart vele, akivel a legtöbb időt töltötte, és aki a születésnapi postás volt. Menet közben a kötelességről morog valamit. Akár bocsánatkérésnek is minősítheti az ember.

– Egy ostoba ember, ha maga is szégyelli, amit csinál, többnyire a kötelességére hivatkozik – gondolja magában Sztevanovity Milutin. Végre odaérnek a házhoz. Papa előre küldi vallatóját, készítse elő a terepet. Ezalatt ő kinn hallgatózik. Mire a férfi csetlő-botló nyelvvel addig ér, hogy Papa talán egészen hamarosan megjöhet – megszólal a csengő. Mama iszonyúan fegyelmezett. Csak akkor esik össze, amikor a pribék távozik.

Amit később mesél, abban kevés szívderítő akad. Papa megérzi, hogy a három év a kinnmaradottaknak is maga volt a pokol. Valószínűleg ez az igazi gyilkosság. A szocializmusnak ezt a szakaszát kevés dolog különböztetheti meg a fasizmustól. Sőt, talán rosszabb annál, mert nem nyíltan támad, mert nem lehet tudni, ki áll a front egyik és másik oldalán. A stigmák, amik jeleznek a szembenálló feleknek, eltűnnek, és előfordulhat, hogy a legjobb barátod is besúgó. Olyan nyomok ezek, amelyek többé nem törölhetők az ember idegrendszeréből.

– Tíz évet egyszerűen nem bírtam volna ki – mondja Mama. A hangjában nincsen panasz. Így nem a gondok dőlnek Papára, hanem minden szépség, szomorúság és keserűség, azon a módon, ahogy az életben. S közben az is kiderül, hogy Mamának még nehezebb volt, mert őt, ha magára marad – Papával ellentétben – nem vigasztalják meg az emlékek. A magyar nyelvet törve, magányba falazva, elbizonytalanodva bukdácsolt vég nélkülinek tűnő utakon, ahol az idő múlását csak a gyerekek újabb betegségei, meg az iskolai bizonyítványok jelezték.

Dusán most is betegeskedik, és pusztán egy jószándékú szomszéd segített, hogy szanatóriumba kerülhessen. A szomszéd ugyanis a tanácson dolgozik. Nem szerencsés egy „letartóztatott bandita” családjával barátkoznia, de humanista szemléletű, régi vágású öregúr lévén mégsem hagyja őket magukra. Kis funkcióját segítségnyújtásra használja fel. Emiatt a hazaérkező családfő nemhogy három gyereket nem talál, hanem kettőt se. Dusán Ormándpusztán van.

Hogy Mama hajóskapitány bátyja hol van, arról viszont nem tud senki. Az utolsó hír az, hogy egyszer Budapesten áthajózva kiszállt, s a követségen érdeklődött: mi van a sógorával, a húgával? A kapitány persze nem kapott választ, de Belgrádba érve leszedték a hajóról, elhurcolták, és azóta senki nem tudja, hol lehet. (Csak sokkal később hallanak felőle valami reménykeltőt, de éveknek kell eltelnie, amire szabadon engedik. Összesen hét esztendőt tölt Tito börtöneiben.)

A család első útja az ormándpusztai szanatóriumba vezet. Otthon minden a feje tetején, jóformán enni sincs mit, a lakás egészen lekopaszodott, mert a bútorokat zálogba kellett adogatni apránként, de Papa látni akarja kisebbik fiát.

Dusánt – míg ki nem vették a manduláját – gyakran kínozta tüszős mandulagyulladás. Volt szívizomgyulladása is, indokoltnak tűnt hát, hogy jobb kosztot, nyugodt ellátást kapjon. Dusán mégis gyűlöl itt lenni. Számára olyan a hely, mint egy fegyintézet, ahol reggeltől estig habostortát kell enni. A légkör rideg és szeretettelen, az ápolók, orvosok katonás fegyelmet követelnek. Muszáj jókat és sokat enni, délután muszáj aludni, miközben az ember sokkal szívesebben húzná otthon a szenes szánkót.

A fiú tehát megpróbál mindent, hogy haza kerülhessen. Bár nagyon kicsik az esélyei, mert a szanatórium annyira jó neki a családja szerint, meg az orvosok szerint is, amennyire rémes szerinte. Igyekszik rábeszélni a Mamát, az orvosokat, és Istent, hogy engedjék ki innen. Igen, Istent is. Nagyi megtanította imádkozni, és ő most igyekszik kihasználni ebbéli tudását. Egy szombat éjszaka, amikor a többiek alszanak, kilopódzik a nagy, közös zuhanyzóba, letérdel a hideg betonpadlón, és imádkozik, hogy történne bár valami olyasmi, hogy végre elvinnék innen. Például ha Papa hazajönne, az akkora csoda lenne, hogy biztos őt is hazapakolnák.

Csodák pedig igenis léteznek, csak néha hitünk nincs hozzá. Vasárnap reggel megjelenik a Mama, és Dusán pontosan tudja, hogy Papa ott van vele. Hiszen előző éjjel ő megbeszélte ezt Istennel. És rövid előkészítés után – nehogy nagyon váratlanul érje a hír, hogy Papa három év után hazajött – tényleg megpillantja az édesapját. Ilyen boldogság talán nincs is a földön.

És olyan szomorúság se, amit végül az okoz, hogy a főorvos ragaszkodik hozzá, hogy a fiú még egy hétig maradjon. Mama is igyekszik rábeszélni, hiszen nincs is mire hazavigyék őt. Amikor végül mégis ott kell maradnia, a fiú nagyon sír.

Egyébként az ismétlődő betegségek Dusánt elég visszafogott, zárkózott gyermekké teszik. Mintha burokból nézné a világot. Ám nem a szó szerencsés értelmében, hanem közelebb ahhoz, mintha valaki egy titkos sarokból figyel, de ő maga láthatatlan. Szinte külső megfigyelőként van jelen azokon az eseményeken is, ahol amúgy résztvevő. Ezért – azzal együtt, hogy hatnak rá –, inkább megtörténnek vele a dolgok, semmint ő alakítaná azokat.

Végre eltelik a hét, s ő is a többiekkel lehet. A pénzből, amit Papa a rehabilitációjára kap, kiváltják a bútorokat, a szőnyegeket, tudnak venni pár ruhát, és elutazhatnak együtt Lillafüredre. Azt hiszem, eléggé jellemző dolog: ahelyett, hogy mondjuk telket vennének a Balatonon, inkább „dorbézolnak” . Másfelől viszont a döntés teljesen racionális. Papa három esztendeig nem élt a családjával, és bármennyire várták az otthon maradottak, mégis távol kerültek tőle. Különösen a gyerekek, akik nagyon sokat változtak az évek alatt. És ezt a pénz, vagy akár egy telek nem rehabilitálhatja. Az együttlét hozhat vissza valamit belőle – még ha csak kis töredéket is. Olyan az egész, mint egy mozi. Viszont ellentétben a korábbi évek mozijaival, nem homályos, ködös, nyirkos és télies, hanem napsütötte.

Lillafüred közelében kis házat bérelnek. A ház a sziklára, a fehér kövekre tapad. Előtte, a hegyoldalban szálkás, szürkére szikkadt karókon kacskaringózik a sovány szőlő. A pincében kén és bor illata lebeg. Az előtérben mérges szagú permetező kanna, tekercsben a kötözőzsinór, maszatos sörösüvegben higító, a szerszámokon rászáradt agyag. Odakinn gyümölcsillat. Magahitten kábít a nyár.

A szobában festett szekrényke, mellette fáradt, öreg falióra kerreg. Rongyszőnyegek. A szaletli árnyékában durva fából ácsolt, kecskelábú asztal. A rönkpad fölött zsinatolnak a bogarak. A teraszról lelátni a kéken hivalkodó tóra.

A szomszédban cserfes lány lakik: Anna. Egészen furcsa a haja színe, vannak, akik barnának mondják az ilyet, mások szőkének, nem is tudom, minek van ilyen színe, az ember álmainak talán.

Zorán furcsa izgalommal megy át hozzájuk néha. Már nem egészen gyerek, és örül, ha Annával olykor összeér a kezük. A lány fehér ruháján átsüt a nap. Fiatalabb, mint Zorán, és egészen más, mint ő. Egyszer egy fiúval jön, kézenfogva. Kiégnek a remények.

A ház falai vizesek, a csatorna rozsdásodik, a bogarak csípnek, a tó mellett portól köhög a sétány. Ráadásul ebéd után mosogatni kell.

Minden az emberektől olyan, amilyennek látjuk.

Hazatérnek, és az egykori főszerkesztőt visszaveszik a laphoz. Újságíró-gyakornoknak. Azzal bíztatják, hogy majd, ha rendeződnek a dolgok, másképp lesz. Persze öröm, hogy jövedelemhez juthat, mégis szinte megoldhatatlan helyzetbe kerül. Körülbelül olyanba, mintha a gépgyár vezérigazgatója a saját cégénél betanított segédcsavarozói állást kapna az éjszakai műszakban.

A dolgoknak különben sem természetük, hogy rendeződjenek. Inkább bonyolódni szoktak. A család életébe ismét beleszól a politika. 1955 májusának végén Hruscsov vezetésével szovjet párt- és kormányküldöttség utazik Belgrádba. A látogatás egy hétig tart, és a június 2-án kiadott, ilyenkor szokásos közös közlemény hangneme egyértelműen békülékeny. A jó viszony helyreállítását, az együttműködést hangsúlyozza. A magyarországi visszhang: a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége június nyolcadikán nagy örömmel üdvözli „a Jugoszláviával való kapcsolatok kiszélesítését” .

Sztevanovity Milutinnal és feleségével pár nap múlva közlik, hogy nemkívánatos személyek, ezért nem maradhatnak a lapnál. Papa Tüker-ellenőr lesz, Mama az újpesti Elzett gyárba kerül segédmunkásnak. Tehát amikor már-már úgy látszik, hogy a megpróbáltatásoknak vége, újabb, keserves időszak kezdődik. Szerencsére mindig akad valaki, aki segíteni próbál. Mamát átveszik a Beloianniszba betanított munkásnak. A testileg-lelkileg legyöngült asszony mégsem bírja tovább: szervezete benyújtja a számlát az elmúlt esztendőkért. Másfél hét után összeesik, kórházba kerül.

A forradalomig szinte nem változik semmi. Mama sokat betegeskedik, Papa pedig végzi a dolgát a Tükernél. Október 23-a itt éri. Könnyű és divatos volna most beszámolni forradalmi hőstetteiről. Hiszen a felkelők akár lobogójuk díszéül választhatnák. Elsősorban mégis arra ügyel, hogy családtagjait ne érje semmi bántódás. Igyekszik távoltartani magát az eseményektől. S ha kacskaringós életére, megpróbáltatásira gondolunk, nem hiszem, hogy ezen csodálkoznunk kellene.

A kelenföldi lakás tehát csöndes. A Hajnóczy utcát nagy rétek övezik. A mezők helyén ma panelházak – Petri György kifejezésével: munkaerő sorozatvetők – éktelenkednek. A fű között néhol megáll a víz, vannak kifejezetten mocsaras, lápos területek, sok szúnyoggal, ebihalakkal, s a fiúk számára megannyi izgalommal. A vasúti töltés szinte külön várost, pontosabban falut formál a kívül eső házakból.

Dusán máig emlékszik a reggelre, amikor először hallja az ágyúszót. Furcsa izgalom fogja el, de persze fogalma sincs, hogy mi történik. A felnőttek összeszaladnak a házban, és a padlásról kémlelik a távoli eseményeket. (No lám, megint a padlás.) Később a rádiókat tekergetik jobbra-balra, hátha sikerülne megtudni, mi történik. Az első, közvetlenül megrázó élmény az, amikor Papa elmegy kenyeret vásárolni. Amint áll a sorban, a mögötte álló embert eltalálja egy kóbor lövedék, megtántorodik, és holtan rogy össze. Papa hazaér, és elmeséli, hogy mi történt. A kezében közben ott szorongatja a veknit, amit abból a boltból hozott. A fiúkat is megérinti, hogy nem valami izgalmas számháború folyik, hanem borzalmas tragédia színtere a város.

Az ő szemüvegükön át nézve a családjuk története arról szól, hogy nekifutnak valaminek, ami többnyire nagy változásokat hoz. Dusán kifejezetten úgy érzi, hogy semmi másból nem áll az életük, mint nagyon pici reménykedésekből, amik szükségszerűen valamiféle reménytelen helyzetbe torkollnak. 1956 is pillanatokon belül ide vezet. Mert idővel már jönnek a képek, érkeznek a hírek, pontosan lehet tudni, hogy dől össze a város, és vele minden, viszont sejteni sem lehet, mi lesz az események után.

Érthető módon a fiúk számára ebből az időszakból is elsősorban az a biztonság marad meg, amit a Nagyi jelent. Hogy tudniillik van valami megfoghatatlanul kézzelfogható, hogy létezik a lakásban egy Nagyi nevű kuckó, este oda lehet ülni, oda lehet bújni, és ha nagyon kevés is, ami étkezésekkor az asztalra kerül, mégis megvigasztal valaki. És ettől mindaz, ami különben átláthatatlan, egyszeriben nem olyan nagyon fontos.

Mert azért tizenegy-tizennégy éves fejjel mégiscsak felfoghatatlan, hogy nem csak egyes emberek, hanem egész nemzetek futnak neki nagy lelkesedéssel egy célnak, aztán a cél egy mozdulattal elsöpörhető, és ugyanazok a nemzetek nekifutnak egy másik célnak. Tegnap volt egy istenünk, aki mára gazember lett, ma új istenünk van, és holnap ő lesz a gazember.

1956 tudniillik a fiúk számára erről szól. Hallják, hogy megöltek egy orosz katonát, és felgyújtották a holttestét. Tehát akik forradalmároknak hívják magukat, rossz emberek. Utána meghallják ennek a történetnek a fordítottját, és elveszítitk a reményüket, hogy megállapítsák, kik a rosszak, kik a jók. Az évek alatt így jut az ember lassanként oda, hogy távol tartja magát a politikától, és csak a saját véleményét érzi olyannak, amibe egy kicsit bele tud nyugodni. Tehát nem áll be az új kurzust dicsőítők sorába, és nem csatlakozik az előző kurzust pocskondiázókhoz.

Papa a forradalom egész ideje alatt türelmesen, nagyon visszafogottan viselkedik. Egyszer becsomagolnak ugyan, mégsem utaznak el. Éppenséggel lenne hova menniük: Papa huga Svájcban él a férjével. Papa egyébként azt gondolja, hogy most sem tett semmit, tehát nincs az életében olyasmi, aminek a következményei elől menekülnie kellene. Ám ne tessék azt hinni, hogy magatartása megvédi az újabb csapásoktól. ‘57 márciusában – mint létszámfelettit – elbocsátják a tüzelőanyag-kereskedelemből.

A következő napokat, heteket otthon tölti. Úgy érzi, úgysem vívhat a sorssal. Vár. Keveset beszél, csöndesen, begubózva ücsörög. De azért nem veszti el szokott optimizmusát. Arra gondol, ha most összeomlik, az sem vezet sehova. A meghasonlásokkal nem az a legfőbb baj, hogy az ember magát emészti, bár az is elég rohadt, hanem, hogy olyan szívesen tönkreteszi vele a mások életét is.

Aztán tudomására jut, hogy kormányrendelet született az elbocsátottakról. Míg megfelelő helyet nem találnak, állami segélyben részesülhetnek. Fél évig. Csaknem letelik az idő, amikor híre jön: újjászervezik a délszláv szövetséget, és ismét Sztevanovity Milutint szeretnék a lap élén látni. Milyen érdekes, hogy ez a szinte megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozó optimizmus végül mégis eredményt hoz. A Lear-ben mondja valaki: a fődolog, hogy elszántak legyünk. Mindegy is, hogy ki mondja, úgy látszik, igaza van. A régi-új főszerkesztő példájából legalábbis ez olvasható ki. Közel két évtizedig lesz majd az – időközben megváltozott nevű – újság, a Narodne Novine vezetője.

Egyik nap Papa fölszáll a 47-es villamosra, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy alig két méternyire tőle ott kapaszkodik derék vallatója. Az, aki testileg-lelkileg annyit kínozta, s aki a kötelességére hivatkozott végül. És Papa, ahelyett, hogy lincshangulatot teremtene, vagy behúzna legalább ennek az embernek, leszáll, majdnem azt írtam, hogy lesomfordál a villamosról.

Volt egy tánc

Hófehér hajó úszott a folyón,
s összesimult a fiú s a lány,
színes lampion fénylett az égen,
mint egy brosstű a mélykék ruhán,
és a fedélzet zenével megtelt,
szólt a ringató, lassú románc,
volt egy tánc, volt egy tánc,
ilyen szépet csak filmekben látsz...

és a vonatok indultak sorra,
és a fiú az ablakban állt,
és a kupéban nevettek rajta
a harcedzett katonák:
Hogyha férfi vagy, rejtsd el a könnyed,
mi lesz veled, ha a csatában jársz?
volt egy tánc, volt egy tánc,
talán egyszer még lesz folytatás...

És a vonatok megjöttek sorra,
néhány békenap nekünk is járt,
de már jött az a rettegett autó
és a ház előtt halkan megállt
és a mama az ablaknál állva
újra évekig apámra várt.
volt egy tánc, volt egy tánc,
talán egyszer még lesz folytatás.

És a brosstűből szénre már nem telt
és a sokadik tél is lejárt
és egy hajnalon csöngettek hármat
és az apám az ajtóban állt...
Azt se bántuk, hogy nem volt már semmink:
mindent elnyelt egy nagy zálogház,
volt egy tánc, volt egy tánc,
talán mégis csak lesz folytatás...

De már szóltak a hírek s az ágyúk
– mondd, az életünk miért lenne más –
és mi mindent két bőröndbe gyűrtünk,
de már nem ment az elindulás.

Már csak csendesen nézik a tévét,
ahol ragyog egy másik világ,
és ők nem kérik senkin se számon
az elrabolt évek sorát.
Pedig semmiért vesztek el álmok
mint a zálogban hagyott ruhák.
volt egy tánc, volt egy tánc
s néha elhitték, lesz folytatás...

1958-at írunk. Dusán és Zorán napok óta a pincében kuksol. Papa kapott valahonnan egy naptárt, kerek rajztokba volt belehajtva, a fiúk most fűrészelik a tokot. Aztán egy kis barkácsfüzet utasítása szerint számolgatnak, és a papíron egyszer csak ott áll a végeredmény: két menetszám. Merthogy rádiót építenek, és ehhez a papírhengerre meneteket kell tekercselni. Dusán rézkábelt szerzett valahonnan: csillogó és varázslatos.

A pincét, ahol dolgoznak, a házmester engedélyével használhatják. Befestették a vasajtót, kékre meg sárgára, hogy úgy nézzen ki, mint a kagyló, de a színek összefolytak. Viszont megtanultak gipszelni, ez egészen jól megy. Kimeszeltek, még burkolólapokat is kerítettek a padlóra valahonnan.

A polcokon, amiket hulladék deszkákból tákoltak, szakkönyvek állnak, a régen épített kisvasút meg egy néprádió. A kopott, kiselejtezett íróasztal fiókjait redőny takarja, minden doboz titkot rejt, a kiürült mézes poharak tele vannak kapcsokkal. Mamától megkapták a régi előszobafalat, és szerszámokat szegeltek rá. Aztán van egy trafójuk, mindenféle feszültségeket lehet lekötni róla, egyenáram, váltóáram, satöbbi. Papa elektromérnök ismerőse egyszer megnézte a „műhelyt” :

– Barátom, Nobel-díjas hely – lelkesedett.

A házban lakik egy ismerős család, a Kincsesék. A családfő a Beloiannisz vezérigazgatója. A szemben lévő ház kertjében van egy BMW típusú autója. Menni nem megy, csak egy roncs, de mert Kincses úr szívesen bütykölget, megpróbál ebből a romból autót építeni. Sikerül is neki, és a kocsi a város egyik szenzációja lesz. A fiúk gyerekként persze csodálattal bámulják a kocsit és az embert is, aki lelket lehel bele. Valószínűleg ez a minta, a teremtés kézzel fogható csodája dolgozik bennük.

Szóval most tekercselnek, és furnérlemezre kivezetéseket építenek. Néhány hónapja kaptak egy fülhallgatót, abba próbálnak hangot csalni. Szép, nagy krumplikat csórnak a spájzból, félbevágják, össze-vissza szurkodják, mígnem a fülhallgatóban megszólal a Kossuth-adó. Valószínűleg az ilyen a pillanatokat gyűjti az ember.

Bodrogi Gyula mesélte, hogy egyszer valamelyik színpadi alakítását megzavarta egy nyálcseppecske. Rátapadt a hangszálára, és nem akart leválni onnan. Különösen erős koncentrációval mégis sikerült végigjátszania az előadást, s amikor vége lett, partnernője a nyakába borult, és gratulált, mert soha nem látta ilyen fantasztikusan játszani Bodrogit.

– Azóta is azt a nyálcseppecskét keresem a torkomban – fejezte be a gondolatot a színész.

A fiúk nyálcseppecskéje a krumpliból elővarázsolt Kossuth rádió. Persze, nem hagyják ennyiben, továbbépítik, fejlesztgetik, végül a krumpli elmarad, helyére igazi detektor kerül. Telefont is barkácsolnak, az első emeleten lakó Kincses Bandival összekötik a harmadik emeleti lakásukat, és így beszélgetnek. (Dusán távbeszélő-helyzete azóta sem változott számottevően...) A biciklit bütykölik még, repülőmodelleket építenek, meg sok más mindent.

Zorán a következő tanévben érettségizik, és bizonyos, hogy a pályaválasztással nem lesznek különösebb gondjai: a Műegyetemre készül, villamosmérnök akar lenni. A Radnóti Gimnázium diákja; a hatszáz fős leányiskolába mindössze negyven fiú jár. Ami, ugye, nem rossz arány... Nincs is semmi baja az iskolával, szemben az öccsével, aki nagyon szenved ugyanitt. Három esztendőt húz le, de szinte végig kínlódik. Nagyon sok konfliktusa van. Úgy éli meg ezeket az éveket, hogy Zorán a mintatanuló, vele pedig csak baj van. Nem szeret benne lenni a nagy megmozdulásokban; nem szereti az osztálykirándulásokat. Ráadásul az iskolaigazgató sem szíveli őt. Szinte üldözi. Végül a helyzet oly reménytelenné válik, hogy a harmadik osztály után a fiú átkerül a szerb-horvát gimnáziumba, és ott érettségizik.

Mama és Papa segíteni próbálnak. Nem az van, hogy „most akkor kukoricára ültetlek, vagy más módon büntetlek, fiam” , hanem kimentik Dusánt a kutyaszorítóból.

Előfelvételisként Zorán a Beloiannisz ösztöndíjasa lesz, egy évet dolgozik ott betanított munkásként. Reszel, fúr, olyan munkákat végez, amit ma már nálunk is automatákra bíznak. De kifejezetten jól érzi magát.

Harmadikos gimnazista, amikor öccsével és barátaival először kukkant be a Népköztársaság útján (ma Andrássy út) működő, hatodik kerületi ifjúsági klubba. A zenekar hagyományos tánczenét játszik kottából, zongora, dob, elektromos gitár fölállásban. A gitáros úgy ül nagy hangszerével a székén, ahogy azt a régi amerikai filmekben láthatjuk. Sugár György az. Időnként átengedi hangszerét Zoránnak, sőt, idővel egyre többször fordul elő, hogy a fiúk helyet cserélnek a muzsikusokkal, és a maguk zenéjét játsszák. Így formálódik lassanként egy együttes. Egyszer aztán el is hívják őket egy buliba, a Szerelvényértékesítő Vállalat Bajcsy-Zsilinszky úti székházába, valami vállalati rendezvényre. Ez az első fellépésük, a gázsijuk pedig az ünnepség részét képező vacsora. A tagok: Elekes Zoltán – szaxofon, Maka Béla – elektromos bőgő, Rudas András – zongora, Sztevanovity Zorán – gitár. Ezen a bulin Dusán nem játszik még.

Sugár György nevét különben nem véletlenül említettem külön is az imént: megszereti a fiúkat, és örömmel veszi, hogy Zorán hosszú évekre tanítványául szegődik.

Zorán utolsó gimnáziumi éve alatt a testvérek lejárnak zenélni a Nyugati pályaudvar Hangulat bárjába, amely hétvégeken ifjúsági klubként üzemel (ma a McDonalds éttermének alsó szintje). Hivatalosan itt alakul meg az első zenekar 1960-ban, s ide köti őket az első szerződés. Ekkoriban a Benkó Dixieland Band számít a legnépszerűbb ifjúsági együttesnek, de már beszélnek az újonan alakult beatzenekarról, a Zenithről. Benkóékat nem csak népszerűségük miatt érdemes ide idéznünk. Ebben a zenekarban a későbbi Metró olyan tagjai játszanak, mint Bokány Ferenc, Fogarasi János vagy Frenreisz Károly.

A Zenith házi bütykölésű erősítőkön, átalakított, rissz-rossz spanyolgitárokon játszik. A csapat a barátságok útján szerveződik, elképzelhetetlen, hogy olyasvalaki is az együttes tagja legyen, akit a többiekhez nem fűznek érzelmi szálak. Senkit nem kell kiütni a nyeregből, sikereket elérni pedig elég könnyű: elegendő ügyesen lemásolni a nyugati számokat.

Persze, az ember előbb-utóbb szeretne profi hangszert. Zorán folyton azon gondolkodik, honnan keríthetne egy jó gitárt. Itthon nem lehet kapni, és akárhogy számolgat, a vámot nem tudná kifizetni. Szerencsére Papának mentő ötlete támad. Ekkoriban érvényben van egy rendelet, amely szerint a fiatal házasoknak küldött nászajándék vámmentes. A szövetségen keresztül Papa fülébe jut, hogy Mohácson egybekél egy fiatal pár, és sehonnan nem vár nászajándékot.

Most már talán leírhatjuk, mert elévült: ami ezután történik, az valószínűleg kimeríti a vámcsalás fogalmát. A kiválasztott hangszer, mint „nászajándék” , az év végén megérkezik Mohácsra. Zorán legszívesebben azonnal indulna érte, de nem lehet: készülni kell a Hangulat szilveszteri bulijára. December 31-én tehát elmennek zenélni.

Lassan beesteledik, gyülekezik a közönség, a fiúk játszani kezdenek. Kilenc óra tájban belép a terembe egy magányos, negyven év körüli úr. Szerényen igyekszik előbbre jutni a tömegben, a fiúk csak akkor veszik észre, amikor a színpad elé ér. A Papa az, most érkezett meg Mohácsról. A kezében ott szorongatja a gitártokot.

A szilveszteri buli ettől kezdve olyan, mint egy álom. Így ébredünk a hatvanas évekre.

• Negyvenes évek	• Ötvenes évek	• Hatvanas évek

• Hetvenes évek	• Nyolcvanas évek	• Kilencvenes évek

A szomszédban cserfes lány lakik: Anna. Egészen furcsa a haja színe, vannak, akik barnának mondják az ilyet, mások szőkének, nem is tudom, minek van ilyen színe, az ember álmainak talán.

A ház falai vizesek, a csatorna rozsdásodik, a bogarak csípnek, a tó mellett portól köhög a sétány. Ráadásul ebéd után mosogatni kell.

Minden az emberektől olyan, amilyennek látjuk.