Nyomtatás

Nyolcvanas évek

Az LGT történetének legsikeresebb lemeze, a több mint 106 ezer példányban eladott Loksi 1980-ban jelenik meg. Az ezt megelőző Zene – Mindenki másképp csinálja (1977), és a Mindenki (1978) című Locomotiv GT korongokhoz már Dusán írja a szöveget.

– Az az igazság: nem nagyon emlékszem arra, hogy figyelembe vettem volna, mit énekelt azelőtt az LGT – nyilatkozza erről az időszakról később.

Szövegei amúgy mindig az ő sorsát tükrözik. Legfeljebb olyan nézőpontot fogalmaz meg, amilyet elvár a zenei anyag. De nem ír soha olyat, amivel ne érezne döntő közösséget. Álljon itt egy-egy adalék erről a két LP-ről!

Dusán kisfia a Zene idején két éves, és édesapja úgy gépeli a szövegeket, hogy Krisztián ül a nyakában. Ami csak annyit jelez, hogy viszonylag könnyen ír. Mégpedig azért, mert nagyon inspirálja a Presser-zene. Különben is olyan alkat, akit a zene meg tud ölni és föl tud támasztani. Azt mondja, vannak olyan muzsikák, amelyek megmondják, miről szólnak. Persze, lehet, hogy a szerző nem arra gondolt, amire ő...

Mindenki. A felvételek az egyik dalnál megakadnak, majdnem botrányba fulladnak. A dalnak ugyanis a címe ez: Amerika. Javarészt Laux Józsefről szól, illetve arról, mit jelentett és mit jelenthetett volna az LGT-nek Amerika.

– Erről aztán szó sem lehet, itt nem lesz amerikázás, nem lesz Amerika című szám – jelenti ki a Hanglemezgyár hatalmi embere. Éppenséggel leírhatnám a nevét, de minek bántani most már, amikor nincs sehol. Egy szó mint száz, az irodájában óriási csata folyik órákon át, végül aztán nincs mit tenni, Dusán egy éjszaka alatt megírja az új szöveget. A címét eddig még nem árultam el: Nem adom fel...

A Loksi esetében eredetileg egy lemezre szól a megbízás. De nincs hol behúzni a féket. Egyszerűen két lemeznyi dal van az alkotókban. Újabb birkózás kezdődik. Talán azért jelenik meg úgy az anyag, ahogy ma is meghallgathatjuk, mert amikor már teljesen reménytelennek tűnik a harc, a legutolsó nagy vitánál Dusán azt mondja a lemezgyáriaknak, hogy jó, akkor tessék húzni belőle. És ezt nem vállalja senki.

A Loksi elején Dusán saját sorait mondja: Mindenki tudja, csak ennyi az egész... Erre úgy kerül sor, hogy hárman is próbálkoznak vele, de Pressernek nem tetszik egyik változat sem. Végül bezavarja Dusánt a stúdióba, aki elmondja, hogy az élet csak percnyi repülés, földtől a földig.

1980. február 20-án a Pesti Műsor egy, a maga nemében páratlan listát közöl, amelynek összeállításához húsz, a műfajjal foglalkozó szakembert kérnek föl. A harminc előadó illetve lemezcím „minden idők pop-nagylemez rangsora” –ként vonul be a műfaj történetébe. Az első három LP sorrendje az alábbi:

1. Koncz Zsuzsa – Valahol,
2. LGT – Zene – Mindenki másképp csinálja
3. Zorán – Zorán I.

Egyébként Zorán még egyszer szerepel, 18.-ként, a harmadik szólólemezzel. S még egy adalék: 1981 júniusáig az első albumból 105895 darab fogy el.

Szóljunk egy hangversenyről is, aminek ugyancsak 1980 a dátuma! Németh István elhívja az Építők Műszaki Klubjába Zoránt, aki majd húsz év után jár itt újra. Az egykori, Petőfi Sándor utcai, átmeneti Metró-klub persze kívül-belül megváltozott. (Az együttes a hatvanas évek elején néhány hónapig itt is játszott.) Az eltelt idő ellenére a közönség szeretete megmaradt. Ha a hangulata más is, a koncert épp olyan jól sikerül, mint boldog estéken két évtizede.


Liszt-díját Zorán – minden álszerénység nélkül – a műfaj elismerésének tekinti. Sosem írja rá például a plakátokra, hogy Liszt-díjas. Amikor 1982-ben, a pesti Vigadóban átveszi a plakettet, nincs se ünneplés, se fogadás: csak zsebre vágja, és hazaballag. Sok ideje amúgy se volna az ünneplésre: este a Budapest Sportcsarnokban énekel egy koncerten, tizenötezer ember előtt.

A dolog érzelmi előzménye, hogy ez a giccsadóval sújtott, lekezelt zene mindig kicsit társadalmon, díjakon kívül rekedt. A legszerényebb elismerésért is véres verejtékkel kellett küzdeni. Zorán épp emiatt lett szervezője, szószólója, titkára az első független magyar szakszervezetnek. A „Szabadfoglalkozású Zenei Előadóművészek Szakszervezete” miatt a tövényt módosítani kellett, hiszen addig csak az lehetett tag, akinek munkahelye volt. A megalakulás nagy port vert föl, valamennyi nyugati hírügynökség jelentette. A szervezeten belül nem volt sem párttitkár, sem KISZ-titkár, mindenki végezte a dolgát, igaz, nem túl nagy hatásfokkal. Hiszen a megszokott kelléktárból hiányzott például a sztrájk, aminek különben sincs sok értelme ebben a szakmában. Fölmerült, hogy bojkottálni kellene a lemezgyárat. Igen ám, de az a tizenegynéhány banda, amelyik lemezre várt, sutba dobta volna a szolidaritást, és azonnal belépett volna a többiek helyére. Idővel mégis sikerült elérni, hogy a beat, mint művészeti ág, elfogadottabbá váljon. Koncz Zsuzsa és Presser Gábor kitüntetései számítottak az első lépésnek, és közvetlenül utánuk jött Zorán Liszt-díja.

Zorán egyébként nem szokta szervezni a saját ünnepeltetését. A születésnapjai mellett úgy megy el, mint bármelyik másik nap mellett. A rajongást sem fogadja túl jól, nem szeret fürdeni benne. Ha erről a kérdésről faggatják, sokszor ugyanazzal a régi történettel hozakodik elő. Még a Metróval járták az országot, amikor autóbalesetet szenvedtek egy faluban. Kimásztak a roncsok közül, kisebb-nagyobb sebekből véreztek, várták a mentőket meg a rendőrséget. A környező házakból eközben egyre több ember gyűlt össze. Egyszerre valaki fölfedezte, hogy a baleset kárvallottjai milyen híres emberek, és többedmagával elkezdett autogramot gyűjteni...

– A népszerűség sokszor kétes értékű – szokta befejezni a történetet Zorán.

Talán idetartozik, hogy egyik aranylemezére durva elírással gravírozták rá a nevét. Pályafutása során sokszor előfordult, hogy nevét így vagy úgy rosszul írták, viszont ez volt az egyetlen alkalom, amikor aranyba vésték hibásan.

1982 elején Sylvie Vartan bejelenti, hogy lemezre énekli az Apám hitte című dalt. A Je veux aimer felvétele egy amerikai stúdióban készül, és októberben kerül a párizsi boltokba. Fogadtatása közepesnek minősíthető: Dusán kifejezéseit nem sikerül átültetni franciára, és az átütő nemzetközi siker, amelyre a műfaj hazai képviselői mindig várnak, megint elmarad.

Ha már szóba került a külföldi megmérettetés, időzzünk el egy kicsit ennél a kérdésnél! Jó lenne, ha egyszer valaki föl tudná fejteni a szálat, amelynek nyomán eljutnánk a válaszig: miért nincs nyugaton is ismert sztárunk? Nyilván számtalan ok előcitálható. A rock történetét leíró hazai könyvek sorakoztatnak is közűlük bőven. Különleges adalék, hogy A padlás tervezett londoni bemutatója előtt alaposan át kellett dolgozni a darabot. Mert Angliában nem tudják, mi az a szilvásgombóc, mert arrafelé egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a házmester akarnokoskodjon, hogy élősködjön a lakókon. Hasonlóan intim, bensőséges és kelet-európai Zorán minden szövege. S épp ezért a nyugati féltekén élőknek nem adja meg magát egykönnyen.

Mindezzel együtt az a nem teljesen objektív véleményem, hogy abban, amit csinál, Zorán és Dusán egy képzeletbeli világranglista legfelsőbb sávjában helyezkedik el. Az énekes pályatársai közül találomra említem Viszockijt, Donovant, Bob Dylant, Paul Simont. Úgy gondolom, hogy Zorán dalai, előadásmódja és Dusán neki írott szövegei tették a legnagyobb lépéseket Magyarországon afelé, hogy ez a műfaj lenyomatot tudjon hagyni a korról, amelyben született. A szólólemezeket meghallgatva az ember sokkal többet tudhat meg erről az időszakról, mint némelyik könyvből, vagy más művészeti ágak egyik-másik alkotásából. Persze, mindez nagyon szubjektív, és ezért sokan nem értenek egyet velem. Úgyhogy térjünk is vissza a nyolcvanas évek elejére...

A csapat újabb vállalkozáson töri a fejét. A Hanglemezgyár 1981-ben teszi először nyilvánossá felvételi és kiadási tervét, és ebben már föltüntetik a készülő új Zorán albumot.

– Ezúttal olyan dalokat szeretnék énekelni, amelyekben az érzelmek, az emberi kapcsolatok a főszereplők – nyilatkozza még a készülődés szakában Zorán. Ekkor egyébként úgy tűnik, hogy a szokott csapat, valamint Bródy János és Babos Gyula mellett Lerch István is a szerzők között lesz. Az első három lemezhez képest valamelyest változik a koncepció, ennek megfelelően változnak a szövegek, és már nem olyan nagy csapat készíti az albumot, mint a korábbiakat. A felvételek helyszíne pedig nem a Filmgyár zeneterme, hanem a Rádió nyolcas stúdiója.

A munkának mindig ez a része a legnehezebb, ekkor kell a nulláról egyre lépni. Mindenkiben van némi bizonytalanság, senki sem tudja pontosan, mit kéne tenni, mikor és hogyan, csak lóg a levegőben az elképzelés, hogy le kéne tenni Dusán asztalára az első néhány dalt. Ehhez viszont nem csak néhány dalra van szükség, hanem többre, hogy legyen miből selejtezni. Aztán Dusán megírja az első szövegeket, és lassanként kialakul, hogy miről szól majd a lemez.

Zorán lelkiismerete megszólal, és bár hébe-hóba máskor is eljár énektanárnőjéhez, vagy otthon gyakorol kazetta segítségével, ezekben a hónapokban nem mulasztana el egy alkalmat sem, hogy leckét vegyen Sík Olgától.

Amikor minden dal kész, kezdődik a rettenetes sakkozás, hogy íve legyen a lemeznek, még ha nem is döntő, hogy egy szóval meghatározható dologról szóljon. Arra viszont figyelni kell, hogy a B-oldal legyen a rövidebb, hogy ha a kazetta A-oldala véget ért, fordítás után ne kelljen visszatekercselni ahhoz, hogy megszólaljon a B.

Az új lemez tartalma sem sűríthető egyetlen gondolatba. De ez is tematikus, a szerelem és a barátság a témája. A címe csak az utolsó pillanatban születik meg. A borító nagyon puritán. A címoldalon, fehér alapon fekete betűkkel pusztán ennyi áll: Zorán. Tizenegy dal. A hátlapon kis fekete-fehér fotó a dohányfüstbe burkolódzott énekesről. (Ilyen kép ma már nem készülhetne róla. Évekkel ezelőtt elhagyta a Marlborót. Dusán is sokáig ezt a márkát szívta: több mint két dobozzal naponta. De ő is rég leszokott már.)

Amikor a korong piacra kerül, elterjed a pletyka, mely szerint Bródy dalát, a Ne várd a májust a fontos emberek megcsonkították. A pletyka ezúttal – néha lehet ilyen is – igaz. Van egy versszak, amely így kezdődik:


Rémülten ébrednek az álmodók,
fejünkre hullanak a csillagok.

Bródy sem az augusztusi égboltra gondol, amikor a hullócsillagokról ír, és a Rádió illetékesei azonnal felfigyelnek erre a két sorra. Szólnak, hogy a dal úgysem fog lemenni, nem érdemes kísérletezni vele. Arra korábban is akadt példa bőven, hogy bizonyos felvételeket a Rádió egyáltalán nem sugárzott. Ilyen volt például az Így is jó vagy a Szabadon jó. A cenzúra, ami a Metrós időkben borzolta Dusán idegeit, ha nem is változatlan formában, de tovább működik. S ez kitermel egyfajta gazemberséget, mert ekkoriban Dusán már tudja, mi az, amit oda kell dobni koncnak annak érdekében, hogy egy másik, sokkal fontosabb sor átcsússzon. Részben ez az oka, hogy nagyon sikeres három évtized után sem maradéktalanul boldog az ember. A sikerekhez jó adag keserűség is társult. Az a repülés, ami az eredmények mögött lehetett volna, igencsak szárnyaszegettre sikeredett. Állandósultak a belső konfliktusok, mert nem a cenzorok neve állt a szöveg torzója alatt, hanem a megalázott szerzőé.

A Sanzonbizottság épp a Tizenegy dal megjelenésének idején kerül a támadások kereszttüzébe, és ezáltal – kevesek által sajnált – válságba. Átalakul tanácsadó testületté, amelybe, a sors iróniája folytán Dusánt is meghívják, és mindazokat, akiket azelőtt a bizottság cenzúrázott. Két ülés alatt kiderül: a testület létének semmiféle alapja nincsen.

Amikor az Ünnep szövegét írja, Dusán még erős dohányos. A Párisi utcában laknak. Krisztián már ott van velük. Egyszeriben kicsi lesz a lakás, és minden összeomlik a gyermektől, akitől pedig mindennek jóvá kéne varázsolódnia. A két szoba légtere közös, Krisztián tehát azt a levegőt szívja, amit a szülők. Van egy egészen kis zúg is, ami talán gyermekszoba lesz később. Estére Dusán kénytelen a cigarettáival kiköltözni oda. Magára húzza az ajtót, és a reggeli, kilenc órai rádiófelvételhez fogalmaz.

Előző nap megbántott valakit. Borzasztó rossz ünneplő. Egyáltalán nem hisz abban, hogy meg lehet váltani a dolgokat azzal, hogy meghatározunk bizonyos napokat, amikor jók vagyunk. Annyira fontos a többi nap. Na most, Dusán elfelejtette megünnepelni azt, akit pedig nagyon szeret, és tulajdonképpen egyfolytában ünnepel. Ezen gondolkozik tehát, és írni kezdi a szöveget:


A ritka percek selyemszalagját
most együtt bontsuk fel.
A számlát úgysem veszíthetjük el,
most mégis rejtsük el.


Dusán sorait különös hangulatban hallgatjuk, zsúfolt budai lakásban. A háziak elutaztak valahova, a barátaink kis bulit szerveznek. A lemezjátszó öreg és ócska, a hang mégis az érzelmeinkben érint bennünket. Mellettem csinos, fiatal lány ül, néhány év múlva a feleségem lesz, két lányunk születik, és néha, ha nagyon nekikeseredünk, ezekhez a ritka percekhez menekülünk majd. Az ember ilyenkor azt gondolja, hogy a szövegíró a maga történetét mesélte el. Dusán életének nagyon szerencsés része ez. Fiatalon beleszeretett egy lányba, elvette feleségül, azóta vele él, és van két gyermekük. Ebben a kapcsolatban is az a jó, hogy nem nagyon van róla mit beszélni.


Így, kéz a kézben,
felvirradnak új bánatok,
mert messzebb nézek kéz a kézben
s több veszhet el, mint én vagyok...

A kéz a kézben (Sed non est pax) születési körülményeit talán érdekes elmesélnem. A felvételek – mint már szó volt róla – a Rádió nyolcas stúdiójában zajlanak, és ennek a dalnak nincs még meg a szövege. Perceken belül el kellene készülnie, mert különben megakad a munka, nincs mivel tovább haladni. Dusán odafordul a többiekhez:

– Nyugi, mindjárt jövök, de így nem lehet dolgozni, hogy itt össze-vissza ricsajoztok.

Otthagyja a csapatot, és átsétál a Nemzeti Múzeum kertjébe. Azt a szorított, feszült munkahangulatot érzi, amikor az ember folyton az óráját nézi. Ami borzalmas. Ami majdnem maga a halál. Ilyen lelkiállapotban ül le egy padra, amikor arra sétál egy fiatal pár. Olyan felhőtlen optimizmussal vonulnak el előtte, hogy abban a pillanatban kész a szöveg. Valamennyien így mentünk évekkel ezelőtt hasonló utakon, hasonló kézfogással. Tizenkét perc múlva Dusán már újra a stúdióban van, és megkezdődnek a felvételek. De nem azért, mintha odakenné a verset, hanem mert annyira erős az impresszió, hogy azonnal felszínre hozza a gondolatokat. Hogy lehet két fiatal ennyire gondtalan? Az a lelkiállapot, amiben vannak, olyan csoda, hogy még azt is elhiszik, hogy minden meg fog történni, hogy minden sikerülni fog. Bár a dalnak épp az a sora a legmegkapóbb, hogy felvirradnak új bánatok.

– Persze, mert az ember fölébred, amikor írja – mondja erre Dusán.

– Mindent inkább, mint a felejtés homokját, amely sivataggal árasztja el az ember érzelmeit – ezt már Zorán mondja a lemezről, Csepelen, a Rideg Sándor Művelődési Házban, egy koncerten, ahol többszázan hallgatjuk.

Erre az évre két premier is esik. Lexikonszerűen: Hegedűs Géza Zsuzsanna és a vének című színjátékát a Fővárosi Operettszínház mutatja be Kerényi Miklós Gábor rendezésében. A békéscsabai Jókai Színház pedig Shakespeare Tévedések vígjátékának musical-változatát játssza. A darabokhoz Madarász Iván szerez zenét, a szövegeket pedig Dusán írja. Az esztendő krónikájához tartozik még egy dal, amelyet a Made in Hungary-n énekel Kovács Katival Zorán. A Presser-Dusán szerzemény címe: Játssz még. 1983 elején kerül nyilvánosságra a Pop meccs szakmai rangsora, és a Magyar Ifjúság ranglistája. Mindkettő Dusánt ítéli az év szövegírójának, és Zoránt az év énekesének.

1983-ban újabb lemez kerül ki a Presser-Dusán kettős kezei közül: megjelenik a Zenevonat, a Locomotiv GT X.

– Akkor, amikor a slágerlistákon zömmel olyan dalok szerepelnek, amelyek szinte blődli-számba menő dallammal, neoprimitíven groteszk szöveggel aratnak sikert, az LGT még keményebben ügyelt arra, hogy harmóniagazdag, kápráztatóan sokszínű legyen – írja az albumról a kritika.

Zorán sem tétlenkedik: a Vígszínházban ad emlékezetesen nagy sikerű koncertet. Az ismert dalok mellett egy bravúros betét jelent a nézőknek élményt: Gerendás Péterrel kettesben eljátsszák Al di Meola és Paco de Lucia rendkívül népszerű, utánozhatatlannak hitt gitárduettjét. A hangverseny végét régi, külföldi slágerek ízesítik, azok a dalok, amelyeket a Metró énekelt annak idején. Az egyik vendégművész Dés László, aki parádés szaxofonszólóval koronázza meg az estét.

Talán ezen a koncerten fogan meg Zoránban az ötlet: ki kellene adni egy visszatekintő lemezt, amelyen a Metró nagy slágerei, az 1966-al kezdődő korszak dalai szerepelnek. Sok „best of” LP lát ez idő tájt napvilágot. Talán a Metrónak sem kéne kimaradnia. 1985-ben megint összeáll hát a szólólemezeket fémjelző csapat, és Presser Gábor zenei vezetésével fölveszik az Édes éveket. Zorán sokat tusakodik magában, hogy az eredeti hangszerelést tartsák-e meg, vagy dolgozzák-e át ezeket a dalokat. A végeredményt ismerjük: a szólóalbumok sorába illeszthető összeállítás születik. A Fehér sziklákból így ballada lesz, amelyre talán az anyja, pontosabban az apja sem ismerne rá. (Isten nyugosztalja szegény Fényes Szabolcsot.) Viszont nem lóg ki a többi dal közül.

Ebben az évben Zorán elköltözik a Bartók Béla úti lakásból. Ezzel – Évával kötött házasságán túl – bizonyos fokig megváltozik az életformája. Bár megmaradnak a hatalmas telefonszámlák – ettől az átkozott találmánytól nem tudja függetleníteni magát az ember, ha már rákapott. Különösen a metrós időszak az, amikor a Bartók Béla úton a két fiún kívül elég sokan nyüzsögnek a lakásban. Zenészek, technikusok, segítők. Bár nem laknak ott, de napközben idejük jelentős részét ott töltik. Nem is átjáróház a lakás, de elég sokan ülnek benne, s elég gyakran. Minden nagyobb dolgot együtt ünnepelnek, ilyenkor Mama finomabbnál finomabb fogásokat készít, többnyire az otthonról hozott receptek alapján. A svédasztalok pedig külön eseményszámba mennek.

A nappaliban gyakran kerül sor „száraz próbákra” . A postásnak külön szatyra van, amivel az ide szóló leveleket hozza, alul, a Szeged Étteremben pedig bármikor jót ehet az ember, ha megéhezik. Hát, a szülőkön kívül ezek a dolgok, emlékek maradnak a régi lakásban, és az újban elindul egy új élet: Szandra.


Talán ezen a helyen tehetünk megint egy kis kitérőt, amelyik Dusán munkásságának Katona Klárihoz kapcsolódó részét veszi számba. Amikor a Titkaim készül (1981-ben), Dusán elég sokat vívódik. Azon gondolkodik, hogy Pici nagyon szép dallamaira milyen szöveget írjon. Hogy lesznek a versek olyanok, amilyeneknek egy lány örülhet? Dusánnak a saját életéből kell merítenie a valódi szenvedélyeket, amelyek hitelesen hangzanak egy nő szájából. Aztán fény derül rá, hogy az egész hihetetlenül egyszerű. A férfiak és a nők ugyanazokat az élményeket élik meg egy-egy kapcsolatban. Százféle formában, de a különbségek nem az élmények érzelmi részéből adódnak. Ha megszólal az a sor, hogy „a szülők éppen Párizsban, azt hiszem, ágyból néztünk tévét s a képeket, és nem volt semmi sem, csak egy szerelem” , akkor az ugyanúgy vonatkozhat fiúra is, lányra is. Mert ketten vagyunk minden érzelemben. Erre épülnek a sorok, amik Katona Klárinak készülnek.

Persze, ezen kívül is lehetnek találkozási pontok. Dusán a tévés időkben szerkesztőként készít egy portréfilmet a Budapesten koncertező Viszockijjal. (Ami szintén rossz pontnak számít a televíziós bizonyítványban.) Együtt töltenek néhány napot. Amikor a második Presser-Dusán-Katona lemez készül (1984), kiderül, hogy Viszockijt Klári jól ismeri, találkoztak is. Ami kapóra jön, mert így hitelesen lehet leírni és hitelesen lehet elénekelni, hogy „csikorogva, tépetten bukkantál fel, mint tengeralattjáró, mely háborúk tengerét úszta meg” .

Amikor 1986-ban megjelenik az Éjszakai üzenet című lemez, és Dusán betér egy üzletbe vásárolni, az eladólány engedelmet kérve bemutatkozik. Érdeklődik, hogy honnan ismeri a szövegíró az ő életét. Ugyanis ez a dal róla szól, no meg az a másik, és a harmadik szintúgy. Merthogy ő – és itt tényeket sorol fel, hogy vele mi minden történt és hol. Nem lehet tudni, elhiszi-e Dusánnak, hogy soha nem ismerte, és soha nem hallotta a meséjét. Az eset jól példázza, hogy néha annyira egyforma dolgok történnek velünk, hogy szinte csoda. Ha egy kicsit közelébe tudunk jutni a lényegnek, akkor minden nagyon hasonló.

Ennek az albumnak tán legszebb virága a Mama. Amikor megszületik Zorán első lemezéhez az Apám hitte – nem kell ezt titkolni – Papa nagyon büszke rá. Bár Dusán egyáltalán nem ezért írta, mégis örül, hogy Papa boldog. De munkál benne, hogy ez így nem igazságos. Tehát hogy ha egyszer lesz egy lehetőség, akkor írni kéne olyan dalt, ami az édesanyákról szól. Ír is erről egy vázlatot. Elég reménytelen vállalkozás, mert Presser sosem csinál kész szövegre zenét. Mégis, a vázlatsorok az Éjszakai üzenetnél találkoznak Presser egyik elképzelésével, és ez az a dal, ahol megtörténik a csoda, és a dallam a szövegre készül.

Mindennek fényében talán érthető, ha újságírók megkérdezik Dusánt, honnan ismeri ilyen jól Klárit, mindig azt válaszolja: nem ismeri.

– Nem tudok róla semmit. Magamról tudok sokat, azt hiszem – szokta mondani. – Ugyanakkor nem is egy példa van rá, hogy ezek a szövegek nem mindig kelnek életre. Az a tragédiájuk és a szépségük egyszerre, hogy csak előadás közben születnek meg igazán. Ha Zorán, Katona Klári, Presser vagy az LGT nem így adnák elő őket, akkor nem is léteznének.


– Egészében az ember csak örülhet ennek a lemeznek: Zorán nyolcadik albumának – szögezi le a Szép holnapról szólva Szántó Péter 1987 nyarán, az ÉS-ben. – Hosszú hallgatás, szünet előzte meg, de most már érteni, miért. E piacorientált korban, adóügyi okokból nagymamák, fél-analfabéta feleségek és unokatestvérek nevén két nap alatt írt, négy nap alatt fölénekelt, öt nap alatt eladott és fél év alatt elfelejtett nagylemezek korszakában merész dolog hallgatni. S aztán nagy dolog így megszólalni.

Ahogy az lenni szokott, a stúdiómunkáról a Szép holnap megjelenése előtt néhány tudósítás jelenik meg a magyar sajtóban, s ezekből sejteni lehet: nem akármilyen album készül. Egy véletlennek köszönhetően megint váratlanul találkozom az első, rádióban játszott felvétellel.


Havasi János ekkoriban riportkönyvet ír a Baranya megyei Ófaluba tervezett atomtemetőről. Izotópfalu – ez lesz majd az 1988-ban megjelenő kötet címe. Arról az elkeseredett harcról szól, amelyet az ottélő néhány száz ember folytat a Paksi Atomerőművel. A falu fölött áll az úgynevezett Harsányi kereszt, és a nagyvállalat ide akarja hozni másodlagos erőművi hulladékát.

Baranya egyik legszebb vidéke ez. A falu a Mecsek ölelésében, csöndes völgyben fekszik. János bíztatására együtt utazunk oda, szabálytalan falugyűlésre. Népfőiskolai előadásnak hirdetik, de a zsúfolt termeben ott nyüzsög a helység apraja-nagyja. Az előadás témája a hulladéktemető. A paksiak fölkészülten, nagy szakértelemmel igyekeznek beavatni a helyieket, próbálják meggyőzni őket a várható előnyökről. A tervek merev ellenállásba ütköznek.

A falu csöndjét hetekkel korábban fölverte a teherautók zaja. A nagy kocsik kátyúsra döngölték az egyetlen odavezető utat, és a terep átalakítása megkezdődött. Ráadásul az új – és veszélyesnek tetsző – intézmény vezetője is bemutatkozik most.

– Micsoda dolog ez – dohog valaki a hallgatóságból –, csak tervezik az atomtemetőt, de már itt a vezetője.

A lakók úgy érzik, hogy a hulladékkal a nyugalmukat, biztonságukat is eltemetik a paksiak a Harsányi keresztnél. Az anyagok hatszáz évig sugároznak.

– Próbálom felfogni, mennyi idő ez – írja könyvében kollégám. – Egy bejegyzés Magyarország Történeti Kronológiájának I. kötetében: „Zsigmond király 565 263 aranyforintért elzálogosítja a brandenburgi őrgrófságot (Neumark nélkül) unokatestvérének, Jedek morva őrgrófnak.” (1388. május 22.) Vajon Luxemburgi Zsigmond hány évre tervezett?

A népfőiskolai találkozó hosszú háború első csatája. Amikor berekesztik, elég reménytelennek tűnik a küzdelem, és a helybéliek közül talán csak kevesen hisznek benne, hogy évek múltán majd megnyerik. Mi magunk elég lehangoltan távozunk. Óhatatlanul fölmerül a kérdés: vajon lehet-e, illetve szabad-e ráerőltetni a hatalmas cég akaratát a kis közösségre? Dávid és Góliát harcára emlékeztet a helyzet, s nem tudni, mi marad utána.

Hogy mi történt eddig, azt láthatjuk. Az előadás után fölbotorkálunk a kereszthez. A sötétben jól kivehetők a lerakott betontömbök. Ott magasodnak előttünk, mint valami komor szobrok. A földgyalu megtette az első köröket, leborotválta az erdőt a dombtetőről. Nyomában félig kidőlt a virágzó mandulafa. A töppedt, összeaszott szirmok úgy hullanak elénk, mint a hóesés.

Éjfél után indulunk haza, kihalt az út, csak néha tűnik föl egy-egy kósza fény. Hallgatagon ülünk az autóban. János bekapcsolja a rádiót. Zorán új lemzéről az Örökség szól:

Néhány elsiratott ember igazát
és a hatalmunktól elszáradó fát,
annyi mindent, mi nem változik rég,
és a kérdést, azt, hogy mitől lenne szép.
Ennyit hagytak ránk,
ennyit bíztak ránk.

„Az ember szereti Zorán lemezeit, nem egészen világos okból. – írja a Képes 7 kritikusa, Széky János. – Hiszen nem magyarázzák meg a világot túlzott alapossággal, nem oltanak zenébe viharos érzelmeket, nem sugározzák az ifjonti rebellió szellemét, nem nagyon lehet rajtuk nevetni, és a ”vokális tűzijáték„ kifejezés sem igen alkalmazható rájuk. Húszas éveim közepe óta a jobbfajta, csöndes bulik visszatérő eleme, hogy éjfél körül valaki előhalássza a házigazda magyar lemezeit, és amikor Zoránt teszi föl, valahogy senki sem tiltakozik, még az se, aki napközben csak Chopint vagy heavy metalt, vagy cool jazzt hajlandó hallgatni.

Az ember mindig elcsodálkozik: hogyhogy ilyen egyszerű az egész? Valaki visszafogottan énekli a nem túl bonyolult szövegeket a nem túl bonyolult zenére. Aztán kiderül, hogy éppen a visszafogottsággal kezdődik az éjfél utáni hipnózis. Csak az az előadó tud visszafogott lenni, akinek nem kell küszködnie a kifejezéssel. (...)

Zorán új lemeze – biztos ízlésével, iróniájával, mélabújával, eleganciájával, átérezhető érzelmeivel – olyan munka, melyet mindenki szerethet, aki legalább egyszer hatalmasat csalódott ifjúkori reményeiben. Felnőtt album ez, és már csak ezért is némiképp szomorúvá teszi a műfajhoz valamit is konyító hallgatót: eszébe idézi, hogy milyen kevés a magyar popzenében az olyan személyiség, akinek sikerült felnőnie.”

A gyermekről és a jövőről szólnak az új versek. A borítón gyermekkép: Zorán kislánya, Szandra, aki épp abban a korban van, ami egy ilyen fotóhoz szükséges. A Magyar Nemzet vezércikket szentel a Szép holnapnak. Ez az első eset a magyar sajtó történetében, hogy a műfajból egy lemez vezércikket hasít ki magának. (Aki a Magyar Nemzetnek csak a mai arculatát ismeri, talán legyint egyet erre az adalékra. Tudni kell, hogy az újság a nyolcvanas években, a Népfront lapjaként rendkívül sokat tett a Kádár-rendszer fölszámolásáért. Teljesen tragikus, hogy épp a korábbi évek legprogresszívebb napilapját alacsonyította aztán az új kurzus a saját talpnyaló kutyuskájává.) A címadó dal majdnem egy kislemez anyaga lesz. De addig húzódik a munka, hogy a felvételek beletorkollnak a nagylemez munkálataiba. A dal tehát – Dusán egyik legszebb szövegével – ide kerül. Zorán pedig sokat gondolkodik rajta, hogy a Szép holnap két szava mögé kérdőjel, felkiáltójel vagy idézőjel kívánkozik-e inkább. Végül egyik sem kerül oda, így ki-ki azt gondol, amit akar. Már persze addig, amíg meg nem hallgatja a lemezt.


Ha Presser Gábornak nagyon keményen kell dolgoznia, mindig kitalál magának valami más zenei munkát.

– Valamit, ami egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amiben éppen elsüllyedni készülök – nyilatkozta egyszer. Bármilyen furcsa, a nyolcvanas évek egyik meghatározó hazai színházi bemutatója, A padlás ilyen hordalékként indul 1985-ben. Presser éppen lemezfelvétel kellős közepén áll, párhuzamosan új elektronikus balettzenét ír, és szinopszist egy ma játszódó Orfeusz balettszvithez.

Ekkor határozza el, hogy régi tervét kiteljesítve zongoradarabokat szerez gyerekeknek. Olyanokat, amelyek egyrészt segítik a ritmusfejlesztést, ritmusképzést, másrészt viszonylag korai társas zenélésre, amolyan rockos kamarazenére teremtenek lehetőséget. Ezen vacakol hát egy szombat délelőtt, és a próbálkozásból kisgyerekeknek szóló dalok születnek.

Megmutatja Dusánnak, és arra kéri: írjon hozzá gyerekverseket. Néhány nap múlva Dusán meghozza A padlást. Presser Gábor pedig – tőle szokatlan gyorsasággal – megírja a zenét. Ekkor még szó sincs színházi bemutatóról, gyermek videoclip-sorozatot tervezgetnek. A rendező az a Sándor Pál lenne, aki több LGT-show megvalósítója volt a televízióban, és régi munkakapcsolatban áll a fiúkkal. Igen ám, de ekkoriban épp nagyobb vállalkozást készít elő: Miss Arizona címmel forgat majd filmet, Marcello Mastroiannival a főszerepben. Presser – aki a Vígszínház zenei vezetője –, úgy dönt, hogy „hazaviszi” a darabot: így kerül az Marton László asztalára, aki 1988-ban – Horváth Péter írói segédletével – színpadra állítja A padlást. Az előadás végül is tizenhat dalt foglal magába. Fontos szerepet kap benne egy varázskönyv, amelyet Rubik Ernő kizárólag erre az alkalomra szerkeszt. Lapozgatása, kezelése külön próbákat igényel, mert ha valaki nem tudja összehajtani, megáll az előadás.

A premier után Dusán végtelenül elkeseredetten ül. Értékítélete és érzései szerint semmi nem sikerült igazán jól. Meghallott minden hibát, minden szövegtévesztést, észrevett minden – izgalom okozta – bakit. A nézőtéren az emberek mégis tapsolni kezdenek. És még mindig tapsolnak. Sőt, még mindig. És akkor Dusánból kibuggyan a gondolat:

– Az nem lehet, hogy ezt ők mind nem vették észre, és nincsenek felháborodva!

Persze, a siker visszamenőleg hitelesíti az első előadást is. De az eset jelzi, hogy Dusánnak nincsenek olyan megérzései, hogy na, ez most menni fog, és siker lesz. Ha megcsinál, leír valamit, a végén alig hiszi el, hogy a dolog működik. A színházról azért el kell mondani, hogy az minden vágyának netovábbja. Mert az a legizgalmasabb munka. Mert a dal nem önmagában szól, hanem egy számára teremtett helyzetben. Amitől megemelkedik az este, és az ember nagyszerű élménnyel gazdagabban tér haza a színházból. Nehezen megmagyarázható dolog ez.

– Talán az a mesevilág, amely a zenében, a dalszövegekben és a prózában megelevenedik, szerencsés arányban ötvöződik a valóság történéseivel – találgatja a siker lehetséges okait Presser Gábor a Mai napban, a százötvenedik Vígszínház-beli előadás, az egri és a szegedi bemutató előtt. – A hihetetlen hihetővé válik, és viszont.



•  Negyvenes évek
•  Ötvenes évek
•  Hatvanas évek

•  Hetvenes évek
•  Nyolcvanas évek
•  Kilencvenes évek
cs mivel tovább haladni. Dusán odafordul a többiekhez:

– Nyugi, mindjárt jövök, de így nem lehet dolgozni, hogy itt össze-vissza ricsajoztok.

Otthagyja a csapatot, és átsétál a Nemzeti Múzeum kertjébe. Azt a szorított, feszült munkahangulatot érzi, amikor az ember folyton az óráját nézi. Ami borzalmas. Ami majdnem maga a halál. Ilyen lelkiállapotban ül le egy padra, amikor arra sétál egy fiatal pár. Olyan felhőtlen optimizmussal vonulnak el előtte, hogy abban a pillanatban kész a szöveg. Valamennyien így mentünk évekkel ezelőtt hasonló utakon, hasonló kézfogással. Tizenkét perc múlva Dusán már újra a stúdióban van, és megkezdődnek a felvételek. De nem azért, mintha odakenné a verset, hanem mert annyira erős az impresszió, hogy azonnal felszínre hozza a gondolatokat. Hogy lehet két fiatal ennyire gondtalan? Az a lelkiállapot, amiben vannak, olyan csoda, hogy még azt is elhiszik, hogy minden meg fog történni, hogy minden sikerülni fog. Bár a dalnak épp az a sora a legmegkapóbb, hogy felvirradnak új bánatok.

– Persze, mert az ember fölébred, amikor írja – mondja erre Dusán.

– Mindent inkább, mint a felejtés homokját, amely sivataggal árasztja el az ember érzelmeit – ezt már Zorán mondja a lemezről, Csepelen, a Rideg Sándor Művelődési Házban, egy koncerten, ahol többszázan hallgatjuk.

Erre az évre két premier is esik. Lexikonszerűen: Hegedűs Géza Zsuzsanna és a vének című színjátékát a Fővárosi Operettszínház mutatja be Kerényi Miklós Gábor rendezésében. A békéscsabai Jókai Színház pedig Shakespeare Tévedések vígjátékának musical-változatát játssza. A darabokhoz Madarász Iván szerez zenét, a szövegeket pedig Dusán írja. Az esztendő krónikájához tartozik még egy dal, amelyet a Made in Hungary-n énekel Kovács Katival Zorán. A Presser-Dusán szerzemény címe: Játssz még. 1983 elején kerül nyilvánosságra a Pop meccs szakmai rangsora, és a Magyar Ifjúság ranglistája. Mindkettő Dusánt ítéli az év szövegírójának, és Zoránt az év énekesének.

1983-ban újabb lemez kerül ki a Presser-Dusán kettős kezei közül: megjelenik a Zenevonat, a Locomotiv GT X.

– Akkor, amikor a slágerlistákon zömmel olyan dalok szerepelnek, amelyek szinte blődli-számba menő dallammal, neoprimitíven groteszk szöveggel aratnak sikert, az LGT még keményebben ügyelt arra, hogy harmóniagazdag, kápráztatóan sokszínű legyen – írja az albumról a kritika.

Zorán sem tétlenkedik: a Vígszínházban ad emlékezetesen nagy sikerű koncertet. Az ismert dalok mellett egy bravúros betét jelent a nézőknek élményt: Gerendás Péterrel kettesben eljátsszák Al di Meola és Paco de Lucia rendkívül népszerű, utánozhatatlannak hitt gitárduettjét. A hangverseny végét régi, külföldi slágerek ízesítik, azok a dalok, amelyeket a Metró énekelt annak idején. Az egyik vendé