Nyomtatás

Hetvenes évek

Az 1970–71-es szezonban készül az első hazai koncertalbum, az Egy este a Metró-klubban. Eddigre Schöck Ottó – aki nem szeret turnézni, utazni, és inkább a zeneszerzéssel kíván foglalkozni – kiválik a zenekarból. A föladatokat, amiket a szerződéses kötelezettségek rá rónak, becsülettel elvégzi, s amikor kifogy belőlük, távozik. Helyét Fogarasi János foglalja el. Az LP ennek ellenére nagy siker, a Kócos kis ördögök a megjelenés után néhány nappal már sláger. A felvételek úgy készülnek, hogy a zongorára kiraknak egy UHER riportermagnót, amelyet Fogarassy János kezel. Mikrofonokról viszont a Hanglemezgyár gondoskodik.


A lemez piacra kerülését országos turné követi. A székesfehérvári koncert előtt a helyi lapban megjelenik egy Zorán-interjú. A riporter többek között megkérdezi tőle, hogy mi a kedvenc eledele. Na most, Zoránnak ilyen sosem volt – nem szereti különösebben a hasát. De olyan régen evett már palacsintát, hogy azt válaszolja, palacsinta.

A koncert előtt úgy ötven lány áll sorba a művészbejáró előtt. Valamennyien palacsintával jöttek, és a „kiéhezett” énekest várják kóstolóra. A palacsintahegyek emléke máig kísért, de a másnapi gyomorfájós napé méginkább...

A turné egyik állomásán – szándékosan hallgatom el a város nevét –, a sikeres koncertet követően megjelenik a helyi lapban egy kritika, és azt kifogásolja, hogy a zenekar koszos cipőben állt a színpadon. Persze, a fiúk nagyon megsértődnek, mindnennek elmondják a „firkászt” , mégis mély nyomot hagy bennük az eset. Hogy milyen mélyet, arra talán jellemző az alábbi kis eset. Húsz évvel később, Az élet dolgai országos bemutatóján, Nagykanizsán eltűnik Zorán föllépőcipője. Mielőtt a következő állomáson, Pécsett színpadra állna, hosszasan pucolgatja utcai lábbelijét.

– Nem szeretnék megint egy olyan kritikát kapni, ahol a cipőm eltereli a figyelmet a dalokról – magyarázza mosolyogva.

A Metró válsága valószínűleg Frenreisz kiválása után kezdődik. Megalakul a Locomotiv GT, és a basszusgitáros oda távozik. A Metróban fönnállásának egész ideje alatt jönnek-mennek a zenészek, Dusán és Zorán körülbelül öt zenekarra való muzsikussal dolgozik együtt. Zongoristából és dobosból különösen nagy a választék. De Frenreisz búcsúja után még élénkebb mozgás indul meg a zenekar körül, és főleg azon belül. Elég egyedülálló módon a válást nem kíséri nagy „haragszom rád” , sőt, a klubban pezsgős buli búcsúztatja ezt az időszakot. Persze, a halódó szerelem szebb, mint a vajúdó...

Dusán is kilép. A finnországi, turkui nemzetközi rock-fesztiválon a Metró negyvenezer ember előtt játszik, olyan, nagy sztároknak számító együttesek társaságában, mint a Blue Mink, a Family és a Colosseum. A fesztivál után a zenekar Stockholmba megy, némi pénzt keresni. Zoránnak ugyan nem nagyon fűlik a foga a kiruccanáshoz, mégis aláveti magát a többiek akaratának. Dusán azonban nem akar a vendéglátóiparban játszani, inkább hazatér. Itthon az előre lekötött bulikon fellép még, részt vesz az augusztus 15-i, Atlasz-Metró-Tolcsvay bulin a Kisstadionban, majd végleg fölhagy az aktív zenéléssel. Tulajdonképpen már előbb fontolgatja ezt a lépést. Ahogy a zenekarosdiban megjelenik az üzlet, nem szereti már annyira. Örömmel csinál lemezt, de nem szívesen járja az országot. Hatalmas kizsákmányolást érez a háttérben. Fejenként háromszáz forintot kapnak egy-egy fellépésért, akkor is, ha húszezren ülnek egy stadionban, és az Országos Rendező Iroda egymillió forintot visz haza. Közben újabb hiteleket kell fölvenni az újabb cuccokra, mert a hazai útviszonyok között az erősítők, hangfalak egyszerűen szétrázódnak. Ráadásul az ORI azt is előírja, hogy mit játszhatnak és mit nem. A hátuk mögött folyton ott áll az ügyelő, lehetőleg egykori ÁVÓ-s, akinek az egészhez semmi köze nincs, amúgy senkiházi, de politikailag abszolút megbízható.

Dusán ezeket nagyon utálja. Amint azokat az illetékeseket is, akik a lemezkészítés fázisában cenzúrázzák a szövegeket. Kihúznak, beletoldanak, az egyik azt mondja, nyegle, a másik, hogy merész nagyon, a harmadik, hogy tiszteletlen, és így tovább. Egyszer, amikor a Megszokás című, soha nyilvánosságra nem került szöveget adja be Dusán, elolvassák, és előírják, hogy kihez vigye kijavítani. Persze, nem viszi, de előbb-utóbb a zenekar léte forog kockán, így csak-csak kénytelen átengedni egy későbbi szöveget a bölcs embernek. Aki bele is barmol becsületesen, Dusánnal pedig aláírat egy papírt, hogy fél jogdíját átengedi.

A Metróból való távozása után két évig fordítással foglalkozik, illetve néha, felkérésre, forgatókönyveket ír. 1973-tól szerkesztőként, dramaturgként szeretne dolgozni a Televízióban. Amint annak idején a Főiskolán, úgy itt is felvételi elbeszélgetésen kell résztvennie. Ezúttal nem Godard a kérdés, hanem az: csinálna-e a divatos, ám középszerű magyar író egyik könyvéből musical-t? Dusán fejében összekuszálódnak a gondolatok. Most mit mondjon? Dehogy csinálna ő! Egy pillanatra átfut rajta, hogy valószínűleg megint elmegy a hajó, mégis őszintén válaszol:

– Semmiképpen.

– Nagyszerű, akkor meg is egyezhetünk – mondják a felvételiztetők. Kiderül, hogy a divatos író beugrató kérdés volt, és az igen lett volna a rossz válasz. Így azonban Dusán megfelel, és elkezdi munkáját a tévénél.

Eközben a Metró többször átalakul. Először Brunner Győző ötletét próbálják megvalósítani. Szigeti Bélával (dob) közösen egy fúvósokkal megerősített, Blood, Sweat and Tears stílusú, kétdobos oktettet alapítanak. A szaxofonos régi ismerősünk: Elekes Zoltán az, aki annak idején tagja volt a Zenithnek. Az énekes szerepkörén is ketten osztoznak: Novák András (Öcsi) és Zorán. A többiek: Hanka Péter (szólógitár), Tihanyi Gyula (basszusgitár), Tóth Béla (harsona). Elindulnak a próbák, és a csapat nagyszerűen szól.

– Ezt most kitaláltuk, ezt most megfogtuk – mondogatják egymásnak a fiúk. És ekkor előáll Brunner Győző, és kéri a többieket, ne haragudjanak rá, de ő meggondolta magát, és kiszáll. Így Zorán ott marad Brunner ötletével. A dalok egyébként a klubban szépen szólnak, de a lemezfelvételek nem igazán sikeresek. A korszak krónikájához 1972 márciusából egy lengyel turné tartozik még, amelyet az ottani közönség nagy ovációval fogad.

A következő fölállás épp ellentéte az előzőnek: a Metró mindössze öt tagot számlál. A gitáros, Mogyorósi László szinte üstökösként tör be a műfajba, és ekkoriban róla beszél a zenészvilág. Játékának minden percéből süt a tehetség. Itt játszik újra Fogarasi János is, továbbá Póka Egon, és Zorán. A dobok mögött pedig Váradi László, alias Vadölő ül. Az évszámokból kiderül: ezek a próbálkozások már nem hoznak átütő sikert. A zenekar rövid nyári turné után fölbomlik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csapat elsősorban a lekötött turné miatt áll össze.

1972 augusztusában Som Lajos búcsút int az alig néhány hónapja alakult Taurus Ex-T együttesnek. Balázs Ferenc, Brunner Győző és Radics Béla mellé így kerül Zorán énekesnek, basszusgitárosnak. Az együttes teljes neve ez: Taurus Ex-T 25-75-82. A hat szám Brunner telefonszáma.

A zenekarnak komoly sikerei vannak. Az itthoni koncertek két legnépszerűbb dala talán még a mai fiataloknak sem ismeretlen. Az egyik A lány, akire szerelemmel nézhetek, a másik pedig a Kőfalak leomlanak. Egy jugoszláv körutat is teljesítenek. A belgrádi sportcsarnokban négyezer ember előtt játszanak. A számításokba azonban valahol hiba csúszik: a turnéért egyetlen fillért sem kapnak. A hazatérés után viszont az említett két számot kislemezen kiadja a Hanglemezgyár. A Taurus majdnem egy évig dolgozik együtt, kész egy nagylemeznyi anyaguk, tizenkét daluk csak felvételre vár. De erre már nem kerül sor, mert 1973 májusában Brunner Győző feloszlatja a csapatot. Néhány cím a rend kedvéért: Anyám, vígasztalj, Hosszú nap, hosszú éjjel, A királyi madár, Éjszakai vonat, Lágyszívű leány.

– Zoránt nagyszerű embernek tartom – nyilatkozza nem sokkal halála előtt Radics Béla. – Kettőnk között soha, semmiféle ellentét nem volt, csak becsüléssel és szeretettel tudok gondolni rá azóta is.



Létezik egy különös kifejezés a hazai rock-életben: ha valaki az anyagi nehézségek szorításában külföldi lebujokban kénytelen munkát vállalni, többnyire azt mondja magáról, hogy Nyugat-Európában turnézik. A Taurus Ex-T végleges fölbomlása után – a Metró nyomán fölgyülemlett adósságai miatt – Zorán is „turnéra” indul. Jobb és rosszabb bécsi és kölni bárokban, lokálokban lép fel, igyekszik annyi pénzt összeszedni, hogy hazatérve szólistaként folytathassa pályáját. Korábban soha nem akart a vendéglátóiparban játszani, most a környezet és a társaság miatt is nagyon szenved. Metró néven játszanak ugyan, de hol van már az egykori zenekar! Tulajdonképpen csodálatra méltó, hogy ekkor nem kallódik el. Kétségtelenül kínlódik. Amikor nyolc hónap után hazatér, előbb lemezlovasként dolgozik, majd Balatonfüreden vállal énekesként idénymunkát. Próbálkozásait szerencsés körülmény kíséri: a közönség érdeklődését, szeretetét sikerül megtartania. Így nem tűnik el. Jellemző adalék, hogy 1974-ben a Népszava nagy, év végi szavazásán Zorán a szólisták között a haramdik helyen végez. Sokat szerepel a tévében, ám nem az, akivé az első önálló nagylemez megjelenése után válik. Az eltűnésről jut eszembe egy történet, ami jól megvilágítja, mit értek azon, hogy „nem az” . Talán akad, aki nem ismeri. Szóval, ‘75-ben, amikor Zorán hét különféle tévéműsorban szerepel, rádiófelvételeket készít, több tucatnyi vidéki fellépése van, egy ismerőse így köszön rá:

– Mi van veled, eltűntél?

Érdekes megfigyelni, hogy jóformán valamennyi – a műfajt itthon útjára bocsátó – zenekar mennyire átalakul eddigre. Az alapítók új terveket szövögetnek, és ezek megvalósításához új társakat keresnek. Az Omegából kiválik Presser Gábor és Laux József. Illésék kétfelé szaladnak, a nevet tovább örökítő fiatal csapat mellett Szörényi Leventéék Tolcsvayékkal lépnek munkakapcsolatba. A szerteágazó utaknak rendre akadnak nagy vesztesei. Olyanok, akik minden erőfeszítésük ellenére nem tudják megismételni egykori sikereiket. Sokak számára Zorán ilyen nagy vesztesnek tűnik, és akad kritikus, aki úgy véli: talán egyedül neki sikerül másodszor is elkezdeni ezt a pályát.



Miközben Zorán a Metró utóvéd harcait vívja, Dusán továbbra is a Televíziónál dolgozik. Összesen tíz évet húz le itt. Visszatekintve úgy fogalmazhatnánk: megpróbál előkelő idegen maradni egy összehangoltan működő gépezetben. Bár a tévé a kívülálló számára ekkoriban (is) az anarchia és a nyilvánosház sajátos keverékének számít, valójában érzékenyen és nagyon pontosan működő központi irányítás jellemzi. Ezzel a központtal kerül szembe két év után Dusán úgy, hogy figyelmeztetik: ha már státuszba vették, csinálja azt, amiért alkalmazták. És ne szórakozzon. A figyelmeztetés nyomán visszamenőleg meg tanulja becsülni azt a viszonylagos függetlenséget, amit a zenekarosdi idején nem sokra tartott.

A tévé mellett az Ódry Színpadnak dolgozik. Sok házibemutatóhoz ír szövegeket, klasszikus darabok megzenésítéséhez szegődik alkotótársul. De szereti a televíziót. Szeret forgatni, szeret ábrándozni, és szereti, hogy az egy tizede néha megjelenik a képernyőn annak, amit eltervez. Szeretne jelentőségteljes művekben munkatárs lenni, csak sajnos, ezek a művek igazából nem érdekelnek senkit, és senki nem ad rájuk pénzt. Ezzel együtt Dusán bejárja az intézmény összes zegét-zugát – szakmai értelemben is.

Amikor a Pulzus című „könnyű, zenei panorámához” jelentkező műsorvezetők riportalanyokat választanak maguknak, egyikük Dusánt szemeli ki. A beszélgetés nyomán megszületik a döntés: inkább a riportalany legyen a műsorvezető. Itt is állandó iszapbirkózást folytat a hatalommal, többször is előfordul, hogy egy anyag – egy jelentés aránnyal zárul némelyik műsor.

Szóval, ebbe a munkába is belekóstol, bár szinte úgy sodródik bele. Emellett szerkeszt, rendez, forgatókönyvet ír, dramaturgként dolgozik. Több nívódíjat kap. Amikor néha visszatekint a munkájára, mégis úgy érzi, nem elég jó, amit csinál.



1976-ban Magyarország a rock-zene kelet-európai nagyhatalmának számít. Az együttesek gyarkan utaznak föllépésre a környező szocialista országokba. A kedvenc terepek egyike a Szovjetunió, mert az ottani sztárgázsi lényegesen magasabb, mint a hazai. Zorán ritkán kalandozik, mert szövegcentrikus dalai külhonban nehezebben érvényesülnek. Ez az oka, hogy – egy csongrádi koncertet kivéve – szerbül sem énekel. Ebben az évben mégis enged a csábításnak, és részt vesz egy nagy fesztiválon a Szovjetunióban. Máté Péter Hull az elsárgult levél című szerzeményét énekli, és a több fordulós, Leningrádon, Moszkván át célba érő sorozaton végül elnyeri a fődíjat.

Ahogy a lillafüredi házban, a Rákóczi úti felvonulási épületben, vagy a Ki Mit Tud győztesek 1963-as útján, úgy ezen a fesztiválon sem a hely, sem a körülmények nem meghatározók, hanem a társaság. Zorán épp emiatt szenvedett vendéglátó zenészként az NSZK-ban és Ausztriában, illetve érzi most jól magát. Bár ő az egyedüli magyar, a nyelvi azonosság mellett a szimpátia is összehozza egy jugoszláv fiúval. De van például a csapatban egy grúz vokál. Négy lány. Szeretném eloszlatni a kaján mosolyokat: a kapcsolat arra korlátozódik, hogy hatalmasakat esznek együtt. A lányok ugyanis kiválóan főznek, ha megérkeznek egy városba, azonnal megszállják a piacot, bevásárolnak, és – hiába tilos főzni a szállodákban – naponta lakomákat rendeznek a lakosztályukban. Nahát, azok az ízek! Azok a saláták, húsok!

A lényeg, ami talán ebből a történetből is kiviláglik: Zorán számára az emberi kapcsolatok meghatározók arra nézve, hogy érzi magát. Vannak, akik magányos farkasként élik az életüket, és függetleníteni tudják a belső világukat a külső körülményektől. Ô nem tartozik közéjük.




A városszéli ház kertjét – ahol a hetvenes évek vége felé albérletben laktam – kettészelte egy sínpár. Akkoriban rossz alvó voltam, hajnalonként gyakran fölkeltem, és kimentem nézelődni a vágányok mellé.

Legjobban a személyvonatokat sajnáltam. Az örökös koránkeléstől, kialvatlanságtól kábán kattogó, mocskos vagonok pálinkaszagú segédmunkásokat, puffadt arcú nőket ráztak a korai halálba.

A korhadt talpfák tőlünk a kivert ablakú fűtőházhoz vezettek. Csak egy híd választott el bennünket. A gerendákból ácsolt palló szénportól fuldokló patakot lépett át. Az akkori szokások szerint folyton őr vigyázott rá. Az éjszakást Zolinak hívták. Százhúsz kiló volt, és elképesztően büdös. Egyszer berúgott, és mindenáron azt akarta, hogy lőjek a pisztolyával.

Különben jól megvoltunk egymással.

Egyik reggel aztán kinn álltam a sínek mellett megint. Zoli rádiózott, elég hangosan. Nem örültem neki. Szívesebben hallgattam a zakatolást. Jött a motorvonat, hozta az iskolásokat. A bepárásodott ablakok mögött fénytelen tekintettel bámultak a gyerekek. Épp, amikor a szerelvény elment, megszólalt a rádióban egy dal, amit addig nem hallottam:

Szürke folttá simul össze álmosan ablak és fal...

Egészen fantasztikus volt. Belőlem szólt, egészen mélyről.



– Arra számítottunk, hogy átütő sikert arat Koncz Zsuzsa tizedik nagylemeze, a Locomotiv GT és a Fonográf együttes új felvétele. De bennünket is értek kellemes meglepetések – nyilatkozza ‘78 januárjában a Hungaroton illetékese. – Ezek közé tartozik elsősorban Sztevánovity Zorán önálló nagylemeze, amely szinte napok alatt több tízezer példányban kelt el, és méltán érdemelte ki az év legjobb poplemeze címet.

A történet azért messzebbről indul egy kicsit. Presser 1976 tavaszán bíztatja először Zoránt, hogy csináljanak közösen egy lemezt. Próbaképpen elkészítenek egy kislemezt, amelyen két régebbi Presser-Adamis szerzemény hallható: a Könyörgés és az Az legyél, akinek látszol. A siker után augusztusban megkezdik a nagylemez előkészületeit, és decemberre összeverbuválják azt a csapatot, amely később, a felvételek során is közreműködik. Az előkészületekről októberben beszámol az Ország-Világ. A felvételek egyébként szinte elképzelhetetlenül jó légkörben folynak, és a jazz-élet prominens képviselőitől a pop irányvonalába tartozó Neotonon át komolyzenészekig nagyon sokan segítenek. A szervező Presser személyén, karizmatikus képességén túl egy ilyen heterogén társaság együttműködése talán a szeretetnek, a barátságnak, a tiszteletnek, a megbecsülésnek és persze a segítőkészségnek köszönhető. Mire a Filmgyár Lumumba utcai zenetermébe vonulnak, Zorán megtanul spanyolgitározni. Ez régi vágya volt már. Beszerez minden hozzáférhető könyvet, és Gerendás Pétertől is eltanul egy-két fortélyt. A spanyolgitár tudniilik egészen más játékot követel, mint az elektromos gitár.

Az első szólóalbumnak – a címe: Zorán – szinte hihetetlen hatása van. Az okot mindenekelőtt az alkotók személyében, és alapos, igen átgondolt munkájában kellene keresnünk. Presser Gábor és Dusán ekkor dolgozik először együtt, és Demjén Ferenccel valamint – a lemezt szerzőként is jegyző – Zoránnal sikerül olyan hangot megütniük, ami nagyon sok emberben visszhangra talál. A siker okainak kutatásakor nem hagyhatjuk szó nélkül a felvételek jó minőségét sem, amely Zorán egykori osztálytársának, Kovács György hangmérnöknek köszönhető.

Dusán esete talán még különösebb, mint a többieké. Ekkor már évek óta nem írt dalszöveget, és nem is akar többé ilyesmivel foglalkozni. Korábban – az énekesnő kérésére – Kovács Katival próbálkozik, és bár a munka a kölcsönös megbecsülés jegyében zajlik, kudarcba fullad.

– Pici feljön hozzám. Lehet, hogy csinálunk egy lemezt. Gyere te is, megbeszéljük az egészet! – Zoránnak ezekkel a mondataival kezdődik számára a történet. Ekkor még nem gondol semmire, de rááll a dologra.

Presser kész dalokkal jön, van néhány szövegötlete is.

– Ennek balladisztikusnak kellene lennie – mondja például arra a dallamra, amelyiket Kiáltás címen ismerünk. Szóval, megmutatnak ilyen részleteket, és kérdezik Dusánt, lenne-e kedve beszállni a munkába. Végül följátsszák magnóra a dalokat, Dusán összeszedi a szövegötleteket, összenyalábolja a meglévő anyagokat, és elvonul. Visszamanőleg úgy érzi, nagyon rosszat tett Zoránnal, amikor kilépett a Metró együttesből, és valószínűleg bármit kérne tőle a bátyja, megpróbálna segíteni neki. Örül, hogy tehet érte valamit most, amikor elindul egy másik úton. Az ebből fakadó gondosság talán kiérezhető abból a munkából, és a Zoránnak azóta írt dalokból. A Zorán I. szövegei hihetetlen sebességgel készülnek el, ami nyilván abból származik, hogy Dusán nagyon fel van töltődve. Emellett végre ő is megtalálja azt, amit állandóan keres. Úgy érzi, mintha hosszú idő után most először tudná kidugni a fejét, és jutna levegőhöz. Amit csinál, végre olyan amilyennek szeretné.

Bár időben jóval előtte vagyunk még, ezen a ponton talán lezárhatjuk Dusán televíziós pályafutását. Ugyanis ez a fordulópont. Ahogy egyre jobban megy a szövegírói énjének, egyre többször fordul meg a fejében, hogy csak ezzel kéne foglalkoznia. Aztán 1983-ban Kenyeres Gábor rendezővel megcsinálják a Krőzusopera című televíziós musicalt. A darabot Verebes István írja, a zenét pedig a KFT illeszti hozzá. Jópofa, fanyar iróniával szól az eljövendő, gyönyörű világról, amelynek hírnökeit a hatalom szépen elintézi, majd hivatkozik rájuk, mint igehirdetőkre. Dusán olvasatában a történet a szüleink generációjáról szól, akik nagy ígéretek, nagy reménységek bűvöletében elindultak valamerre, aztán kinyírták őket. No, a darabot annak rendje-módja szerint letiltják, nem kerülhet képernyőre, és Dusán egy kétsoros levélben felmond. Nem a hatalommal szembeszálló hősként, hanem szerencsés emberként, akinek van már annyi jogdíja, hogy ezt megteheti.


Ha egyáltalán beszélhetünk ilyen kategóriákról, akkor azt mondhatnánk, hogy Zorán nagyon kételkedő típus. Hazugság volna azt állítani, hogy mindig bizonytalan, mert nem az. Általában mégis azt vallja, hogy az igazi hajtóerő a kételkedés. A nagylemez megjelenése előtt fenékig üríti ezt a keserű poharat. A megnyugvást a lemezfelvétel és egy székesfehérvári koncert hozza meg.

Létezik egy megmagyarázhatatlan, rendkívül ritka, és épp ezért semmivel össze nem téveszthető érzés. Amikor az énekes igazán jó passzban, a közönség pedig valahol befogadóképessége maximuma körül van, és a muzsikus különös töltéssel énekel, és a nézők különös érzékenységgel reagálnak, akkor abban, aki egy szál gitárral áll a többiek előtt, megmozdul valami. Belül, hátul, az Isten tudja hol, de csalhatatlanul megmozdul, és határozott fizikai érzést teremt. Ez a pillanat szinte önmaga fölé emeli az embert – mint a Chagall képeken. Kizárólag koncerteken jöhet elő, meg néha a lemezfelvétel során, amikor a zenész érzi, hogy sikerült elkapnia a hangulatot. Lehet, hogy kissé ködösnek tetszik az egész, de épp azért oly nehezen leírható, mert megfoghatatlan. Szóval, ez az a stúdiómunka, és ez az a koncert, ahol Zorán számára hosszú idő után először jön el a misztikus pillanat. A későbbi években az egyetemi klubokat keresi majd fel a legszívesebben. Ezeken a helyeken már az első pillanatban olyan hőfokú a légkör, amilyenné másutt legtöbbször csak az este végén válik. Zorán meséli, ha a közönség nyűgös, és várakozó állásponton van, az szinte tapinthatóan följut a színpadra. Rosszabb esetben akár le is béníthatja az embert.


A lemez megjelenését megelőzően – és ez fontos adalék lehet – Presser úgy ‘76 októbere, novembere táján fölkeresi Módos Pétert, a tévé zenei szerkesztőjét, és Zoránról kezd beszélni neki. Hogy itt van ez a tehetséges ember, aki igazán sokkal jobb annál, mintsem hogy elfeledje a közönség. A visszatérés tehát a karácsonyi Egymillió fontos hangjegy című műsoral kezdődik, ahol elhangzik az Apám hitte. A felvételt Presser egyedül szervezi meg, és ő kíséri le.

Következik a Metronóm ‘77 című televíziós dalfesztivál. A műsort úgy szervezik, hogy a résztvevők után, versenyen kívül föllépnek a „nagyok” – többek között a Fonográf, az Omega, az LGT valamint Zorán. Az ötlet egészen kiváló, mert sikerül egy produkcióba csábítani a kezdőket és a sztárokat. Bár a július elejétől öt estén át sugárzott „könnyűzenei verseny” több sebből vérzik – egyrészt a hatvanas évek giccsparádéit idézi, másrészt rengeteg diszkóba illő dalt segít színpadra –, talán nem túlzás azt állítani, hogy a hullámzó színvonal és a változó minőség ellenére mindmáig ez volt a műfaj utolsó nagy gálája a Magyar Televízióban.

Pedig milyen nehezen indul! Módos Péter meséli, hogy a tévé akkori elnöke határozottan tiltakozik Zorán föllépése ellen.

– Mit akar még itt ez a fickó? Ki ez egyáltalán? Mindenki rég leírta őt! Nem lesz belőle már semmi! – állítólag ilyeneket mond az elnök, és mindenáron Aradszky Lászlót akarja látni a gálán. Módos Péternek meg kell ígérnie, hogy a közönség szét fogja verni a házat örömében, ha Zorán lép föl. Szerencsére azon a július 23-i estén ez be is jön. Az ugye-mi-jó-barátok-vagyunk társaság kísér, Presser Gábor, Demjén Ferenc, Babos Gyula, Gőz László, Dés László, és tényleg fantasztikus a siker. Szólókarrierjének kezdetét, első lépcsőjét Zorán ettől a ponttól – 1977. július 23-ától – számítja...


A föllépés után néhány nappal széparcú lány kopogtat a Bartók Béla úti lakás ajtaján. A fiúk persze most sincsenek otthon, futnak a dolguk után. A lány így Mamának adja oda a kezében szorongatott lemezborítót, és kéri: írná alá Zorán. Aztán meglódul az idő, napok, hetek telnek el, és a lány nem tér vissza.

Egyszer ismeretlen hölgy kopogtat: ő jött a lemezért, mert a lánya beteg. Mama behívja, leülteti, és tragikus híreket hall az asszonytól: a gyermek – alig valamivel az érettségi után – teljesen megbénult.

Este Mama a fiúknak meséli a történetet.

– Ha gazdag leszek, veszek neked szanatóriumot Mama, te leszel a főnöknő, és ezeket a gyerekeket gyámolíthatod – neveti Zorán. De azért együtt gondolkodnak azon, hogyan tudnának segíteni.

Végül egyiküknek eszébe jut, ha Papa húga tudna segíteni, talán ki lehetene juttatni a lányt Svájcba, műtétre. Megszervezik hát a dolgot, és helikopterrel elszállítják a berni klinikára. Az operáció sikerül, bár a lábait még nem tudja mozgatni a beteg. Efölött érzett elkeseredésén nem tud úrrá lenni. Nem sokkal hazatérése után meghal. Mert meg akar halni. Az ágya mellett ott találnak minden cikket, fényképet, ami a Metróról illetve Zoránról valaha is megjelent.

Furcsa dolog ez a lányokkal. Különösen a Metrós időszakban ülnek sokan a Bartók Béla úti lépcsőházban, és várják a percet, hogy megpillanthassák a fiúkat. Egy időben feliratokat firkálnak a falra. Van köztük megható is, szemtelen is. Aztán a meszelés után a házmester eltanácsolja őket. Katona Klári mondja, hogy azidőtájt néha ő is ott szorong a többiek között.


Debreceni ismerőseim egyike máig nosztalgiával meséli régi budapesti útját, amelynek egyetlen célja volt: megpillantani az épületet, ahol a Metró két tagja lakik. Volt két esztendő az életemben, amikor a Bartók Béla úton laktam; alig néhány kapualjnyira Dusánék házától. Zorán akkoriban fehér tetejű fekete Mercedessel járt. Emlékszem, egy éjszaka a lányok telehordták az autót virággal. A fehér tető napokig sárgállott a virágportól.

A százával érkező levelekre Zorán sematikus válaszokat ad. Olyanokat például, hogy ilyen csacsiság csak tizenéves lány fejében fordulhat meg. Vagy hogy nagyon kéri, inkább a tanulásra tessék koncentrálni. Ódzkodik attól, hogy bárkiben hamis illúziókat keltsen, vagy beteljesülhetetlen érzelmeket provokáljon. A reakciók ennek ellenére kiszámíthatatlanok.

Vegyük például Ági esetét. Gyerekfejjel lett szerelmes Zoránba, kitűnő tanuló volt, elvégezte iskoláit, könyvtáros lett, és máig nem ment férjhez. Viszont gyakori látogatója volt a Mamának...

Vagy Ketty, a felvidéki lány, akinek néhány éve írott, igen terjedelmes levele megvan még valahol: ő a Metró megalakulásától 1983-ig vezeti a fonalat, átszőve a távoli csodálat minden szálával. És sorolhatnánk az eseteket tízesével. Volt, akinek a tolakodása kifejezetten sértőnek tűnt, és akadt, aki élete mélypontjáról küldött – nem is levelet, inkább – segélykiáltást.


Kicsit félek leírni mindezt, mert tartok a lesajnáló mosolyoktól. Pedig... Lehet, hogy túlértékelem a dolgot, de jónéhány fiatal életének a hatvanas-hetvenes években ez lett az a szférája, amely példaképeket teremtett, és az életvezetéshez szükséges – egész pontosan talán meg sem fogalmazott – értékeket állított. Valamiképpen az Illés, az Omega, a Metró, illetve a többi zenekar köré szerveződött az az érzelmi belvilág, amelyet a politika minden erőfeszítése ellenére nem tudott megteremteni magának. Ugyanis ezek az együttesek a nyitást jelentették, és bizonyos mértékig a hiú reményt, hogy minden jóra fordulhat egyszer. És valljuk meg, ki nézett föl mondjuk – meg akarom bántani – Aczél Györgyre, Biszku Bélára vagy Czinege Lajosra – hogy az ábécé többi betűjét akár ne is bolygassuk.

Minden hatalomnak szüksége van rá, hogy ifjúságát a lehető legnagyobb mértékben meggyúrja. Függetlenül attól, hogy mozgalma mennyi értéket hordoz, hogy úttörőnek vagy cserkésznek hívatja-e magát. A lényeg a szükségesnél jóval korábban, szinte észrevétlenül kikényszerített egyenruha-viselés és a drill. Nincs az a társadalom, amely ne örülne az egyforma embereknek. A szellemi és fizikai nyomor küszöbén nem túl változatos a napi menü, de hiszen a McDonald's éttermekben is ugyanolyan a big mac mindenütt. Más kérdés, hogy míg az egyikbe belegyötörnek minket, addig a másikat – látszólag – önként vállalja az ember. Valamennyien kasaszövetből készült kabátot hordunk, mert nincs más, aztán belebújunk a farmernadrágba, és ezzel felhúzzuk az újabb egyenruhát, amely pedig tegnap még a különállás szimbólumaként kavart vihart.

Nem csoda hát, ha azok iránt táplálunk érzelmeket, akik képesek arra, hogy így vagy úgy elsivárosodott életünkben érzelmeket közvetítsenek. Ami persze visszaüthet. Nyilván nem véletlen, hogy a műfaj legjobbjainak minden erőfeszítése ellenére máig a szirupos, csöpögős, igénytelen subi-dubi, Koncz Zsuzsa kifejezését kölcsönözve: a zenei pornó vonzza a legtöbb hallgatót, nézőt. A közönség ízlését nem sikerült számottevően befolyásolni.


Az 1978-ban megjelenő második nagylemez engem a katonaságnál ér. Az év végi ünnepekre csak néhány ember térhet haza. Tizenhatan rekedünk a körletben. Karácsonyfát persze nem állíthatunk, de gyertyát gyújtani azért szabad. A barátom tortagyertyákat hoz, a kalocsai boltban éppen nincsen más. Azt mondja, tíz percig ég. Javaslatára kitesszük az ablakba, csak egyikünk marad a szobában: amíg a láng pislákol, egyedül lehet a gondolataival. Azután cserélünk.

Odakinn hideg van, a surranók topognak a fagyos földön, a konzervdoboz hamar megtelik csikkel. Valaki élesztőízű pálinkát kerít valahonnan, de hamar elfogy. Nyomorult karácsony, annyi szent.

Amikor én következem, nem tudok Istenre gondolni, az otthoniakra sem, csak arra, hogy bár az a gyertya tartana ki még ott az ablakban.

Körbeér a sor, valamennyien az ágyunk szélén ülünk megint. Mindenki hallgat, és nem beszél arról, hogy a maga tíz perce alatt mi foglalkoztatta. Egyikünk előhúzza a málhazsákjából a szigorúan tiltott zsebrádiót. Méltóságteljes ünnepi zene ér utolsó taktusaihoz. Aztán az új felvételekből közvetítenek.


Talán jobb is ez így,
hogy nincs elég szavam rá,
s annak, mit érzek
csak törtrészét mondhatom el.
Hiszen egyszerre ott állnék
meztelen szívvel azokkal szemben,
kik álruhát öltöttek fel.
Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt,
ki helyettem mutatja meg,
hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Montaigne írta esszéjében, hogy az ember nem élhet zene nélkül. Akkor sem, ha visszaél a zenével. Igazsága volt. Az ilyen helyzetekből megmarad a benyomás titka, amely a későbbi tűnődésekben újra élhető. Máig előfordul például, hogy kevés szóval könyörgök valakihez, és nem kérek tőle mást, pusztán gyertyalángnyi türelmeket.

Igazságtalanok lennénk, ha nem szólnánk a Romantikáról, a második album talán legsikeresebb daláról.

– Nem tudom, rajta legyen-e a lemezen – mondja Presser Zoránnak és Dusánnak, amikor elkészül a zenével. Mert olyan slágeres. Dusán ír egy kicsit futurisztikus szöveget, ami igyekszik enyhíteni ezen a gondon. Nincs benne az a veszély, hogy belesodródik egy olyan mezőnybe, amit egyikőjük sem szeret. Presser Gábor elolvassa, és azt mondja, hogy rendben, ő ezt érti, de akkor így se ilyen, se olyan. Most mi lesz?

– Végül is van ebben a dalban valami dél, meg tenger – mondja egyikük.

Igen ám, de Dusán nem tud a semmiből írni, összerakni sorokat. Mindig keresi, mi köze neki az elképzelt szöveghez, hol történt vele vagy mással ilyesmi, hol látott ilyet? És akkor eszébe jut, amikor a szerelmével, felnőttként életében először, elutazott Jugoszláviába. Nonstop autóztak Dusán tízéves, ötszázas Fiatjával, mentek egész nap, mentek egész éjjel, és már hajnalodott, amikor egyszercsak megérkeztek egy olyan pontra, ahonnan látni lehetett a vizet. Ragyogott a nap, kék volt a tenger, és olyan volt a látvány, amilyet talán rajzolni sem lehet.

Dusánnak ez jut eszébe, és írni kezd arról, hogy „egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.” Megszületik a Romantika, és nagy sláger lesz.


A harmadik lemez a városról szól, a környezetről, ahol leéljük az életünket. Erre utal a némileg megváltozott borító: színek helyett egy lakóterület vonalas rajza különbözteti meg az előzőektől. De kétségtelenül hasonlít az első kettőre, amelyek lendületéből született.

Valamennyi dal együtt van hozzá, csak az A oldal végéről hiányzik valami. A lassú, lírai befejezés. Egy szín, egy íz, egy hangulat. És ahogy az már lenni szokott, az embernek ilyenkor a legkevésbé sem jut eszébe semmi.

– Járjunk egyet – javasolja a nagy fagyis, Presser, és Dusánnal hármasban elindulnak szétnézni a városban. Mindez nyáron történik. Búzapiruláskor. Vasárnap délután.

A pesti házak forró, megfakult falát eddigre oldalról pásztázza a fény. A lépcsőházak kiürülnek, csak néha suhan föl valaki.

A közös ágy magánya összebékíti még a nappal veszekedőket.

Az ablakok tárva-nyitva, az utcákat behömpölygik a mesék.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyváros, ahol az embereket nem panelházak döngő vaskapui mögé zárták, ahol fontos volt, hogy cirkalmasak legyenek az ajtók, mívesek a kilincsek, ahol nem volt mindegy, hogyan kanyarodik magasba a grádics, ahol a kövekből kereszteket lehetett kiolvasni.

Igen, gyerekek, amikor apa kisfiú volt, állt már a város. Szabad szombatról akkoriban nem hallottunk, és mindössze heti egy nap volt a kegyelem. Ilyenkor rántott húst ettünk krumplipürével, ebéd után pedig elmentünk a nagypapához a temetőbe. Az izzó délutánokon a szesztelen szerelmeket hamar kilúgozták a szökőkutak. A csövekből előszemerkélő víz tükrében tompák voltak a hangulatok. Mégis jólesett sétálni...

Ahogyan jólesik mindig. Ezen a délutánon is. A fiúk betérnek egy fagylaltozóba, és miközben nyalogatják a gombócot, teljesen elfeledkeznek a munkáról.

Ám alig érnek haza, Presser leül a zongorához, és játszani kezd. Eljátssza a dalt, azt, amit Vasárnap délután címen ismerünk a Zorán III-ról. Egész egyszerűen kiszakad belőle. Utólag szinte semmit sem kell igazítani, alakítani rajta. Nincs más hátra, mint összegyűjteni a szövegben a pillanatokat, amik hozzátartozhatnak az ilyen naphoz.

Dusán a budakeszi házra gondol vissza. A kertben diófa áll, van egy nagy kutya, és egy kiadós vasárnapi ebéd után Mama szépen felöltözteti. Elballagnak a buszmegállóba, és beutaznak a belvárosba. Akkor járnak először a Vörösmarty téren, és az élmény olyan mély nyomot hagy Dusánban, hogy most, amikor a vasárnapokra gondol, ehhez nyúl vissza. A versbe öntött történet tehát javarészt a gyermekkorban játszódik, vidéken, békeidőben, amikor Sztevanovityék itt élnek már Magyarországon, de még semmi rosszról nem tudnak, és a félelem még nem vetítette előre saját jeleit.


Vasárnap délután

Vasárnap délután a város meghal egy kicsit,
és valahogy sápadtabbak a kirakatok.
Vasárnap délután egy igazi fagylalt jól esik,
és néha érzek egy régi illatot.

Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után,
a mama rámadta mindig a szép ruhát,
az ajtóban még megfésült, és nem hallgatott rám,
ha kértem: hadd járjak így egész héten át.

Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb,
s a nagyfiú ígérte tízre hazajön,
a tánciskola parkettjén a cipők fényesek,
s néhány párnak a figura összejön.

Vasárnap délután volt, mikor megismertelek,
a bátyád apámmal nálunk sakkozott,
kamaszok voltunk és sok hülyeséget beszéltem neked,
és kipróbáltuk, a szerelem jó dolog.

Vasárnap délután talán a harag is csöndesebb,
s az elvált apa láthatja kisfiát,
a vidéki rokonok látogatják az újszülötteket,
és Farkasréten is elfogy a sok virág.

Vasárnap délután volt mikor viszontláttalak,
és újra megtörtént, ahogy egy régi napon,
te sem lettél felnőttebb és én se komolyabb,
és előre tudtuk, szeretni jó nagyon.

Vasárnap délután az időm csendesen megy el,
és néha úgy érzem, máris érkezel,
vasárnap délután az este mindig túl közel,
mikor tudom, hogy többé nem jösz el.

Vasárnap délután a város meghal egy kicsit,
és valahogy sápdtabbak a kirakatok,
vasárnap délután már régen semmi se történik,
csak néha érzek egy régi illatot.



•  Negyvenes évek
•  Ötvenes évek
•  Hatvanas évek

•  Hetvenes évek
•  Nyolcvanas évek
•  Kilencvenes évek
meg a fejében, hogy csak ezzel kéne foglalkoznia. Aztán 1983-ban Kenyeres Gábor rendezővel megcsinálják a Krőzusopera című televíziós musicalt. A darabot Verebes István írja, a zenét pedig a KFT illeszti hozzá. Jópofa, fanyar iróniával szól az eljövendő, gyönyörű világról, amelynek hírnökeit a hatalom szépen elintézi, majd hivatkozik rájuk, mint igehirdetőkre. Dusán olvasatában a történet a szüleink generációjáról szól, akik nagy ígéretek, nagy reménységek bűvöletében elindultak valamerre, aztán kinyírták őket. No, a darabot annak rendje-módja szerint letiltják, nem kerülhet képernyőre, és Dusán egy kétsoros levélben felmond. Nem a hatalommal szembeszálló hősként, hanem szerencsés emberként, akinek van már annyi jogdíja, hogy ezt megteheti.


Ha egyáltalán beszélhetünk ilyen kategóriákról, akkor azt mondhatnánk, hogy Zorán nagyon kételkedő típus. Hazugság volna azt állítani, hogy mindig bizonytalan, mert nem az. Általában mégis azt vallja, hogy az igazi hajtóerő a kételkedés. A nagylemez megjelenése előtt fenékig üríti ezt a keserű poharat. A megnyugvást a lemezfelvétel és egy székesfehérvári koncert hozza meg.

Létezik egy megmagyarázhatatlan, rendkívül ritka, és épp ezért semmivel össze nem téveszthető érzés. Amikor az énekes igazán jó passzban, a közönség pedig valahol befogadóképessége maximuma körül van, és a muzsikus különös töltéssel énekel, és a nézők különös érzékenységgel reagálnak, akkor abban, aki egy szál gitárral áll a többiek előtt, megmozdul valami. Belül, hátul, az Isten tudja hol, de csalhatatlanul megmozdul, és határozott fizikai érzést teremt. Ez a pillanat szinte önmaga fölé emeli az embert – mint a Chagall képeken. Kizárólag koncerteken jöhet elő, meg néha a lemezfelvétel során, amikor a zenész érzi, hogy sikerült elkapnia a hangulatot. Lehet, hogy kissé ködösnek tetszik az egész, de épp azért oly nehezen leírható, mert megfoghatatlan. Szóval, ez az a stúdiómunka, és ez az a koncert, ahol Zorán számára hosszú idő után először jön el a misztikus pillanat. A későbbi években az egyetemi klubokat keresi majd fel a legszívesebben. Ezeken a helyeken már az első pillanatban olyan hőfokú a légkör, amilyenné másutt legtöbbször csak az este végén válik. Zorán meséli, ha a közönség nyűgös, és várakozó állásponton van, az szinte tapinthatóan följut a színpadra. Rosszabb esetben akár le is béníthatja az embert.


A lemez megjelenését megelőzően – és ez fontos adalék lehet – Presser úgy ‘76 októbere, novembere táján fölkeresi Módos Pétert, a tévé zenei szerkesztőjét, és Zoránról kezd beszélni neki. Hogy itt van ez a tehetséges ember, aki igazán sokkal jobb annál, mintsem hogy elfeledje a közönség. A visszatérés tehát a karácsonyi Egymillió fontos hangjegy című műsoral kezdődik, ahol elhangzik az Apám hitte. A felvételt Presser egyedül szervezi meg, és ő kíséri le.

Következik a Metronóm ‘77 című televíziós dalfesztivál. A műsort úgy szervezik, hogy a résztvevők után, versenyen kívül föllépnek a „nagyok” – többek között a Fonográf, az Omega, az LGT valamint Zorán. Az ötlet egészen kiváló, mert sikerül egy produkcióba csábítani a kezdőket és a sztárokat. Bár a július elejétől öt estén át sugárzott „könnyűzenei verseny” több sebből vérzik – egyrészt a hatvanas évek giccsparádéit idézi, másrészt rengeteg diszkóba illő dalt segít színpadra –, talán nem túlzás azt állítani, hogy a hullámzó színvonal és a változó minőség ellenére mindmáig ez volt a műfaj utolsó nagy gálája a Magyar Televízióban.

Pedig milyen nehezen indul! Módos Péter meséli, hogy a tévé akkori elnöke határozottan tiltakozik Zorán föllépése ellen.

– Mit akar még itt ez a fickó? Ki ez egyáltalán? Mindenki rég leírta őt! Nem lesz belőle már semmi! – állítólag ilyeneket mond az elnök, és mindenáron Aradszky Lászlót akarja látni a gálán. Módos Péternek meg kell ígérnie, hogy a közönség szét fogja verni a házat örömében, ha Zorán lép föl. Szerencsére azon a július 23-i estén ez be is jön. Az ugye-mi-jó-barátok-vagyunk társaság kísér, Presser Gábor, Demjén Ferenc, Babos Gyula, Gőz László, Dés László, és tényleg fantasztikus a siker. Szólókarrierjének kezdetét, első lépcsőjét Zorán ettől a ponttól – 1977. július 23-ától – számítja...


A föllépés után néhány nappal széparcú lány kopogtat a Bartók Béla úti lakás ajtaján. A fiúk persze most sincsenek otthon, futnak a dolguk után. A lány így Mamának adja oda a kezében szorongatott lemezborítót, és kéri: írná alá Zorán. Aztán meglódul az idő, napok, hetek telnek el, és a lány nem tér vissza.

Egyszer ismeretlen hölgy kopogtat: ő jött a lemezért, mert a lánya beteg. Mama behívja, leülteti, és tragikus híreket hall az asszonytól: a gyermek – alig valamivel az érettségi után – teljesen megbénult.

Este Mama a fiúknak meséli a történetet.

– Ha gazdag leszek, veszek neked szanatóriumot Mama, te leszel a főnöknő, és ezeket a gyerekeket gyámolíthatod – neveti Zorán. De azért együtt gondolkodnak azon, hogyan tudnának segíteni.

Végül egyiküknek eszébe jut, ha Papa húga tudna segíteni, talán ki lehetene juttatni a lányt Svájcba, műtétre. Megszervezik hát a dolgot, és helikopterrel elszállítják a berni klinikára. Az operáció sikerül, bár a lábait még nem tudja mozgatni a beteg. Efölött érzett elkeseredésén nem tud úrrá lenni. Nem sokkal hazatérése után meghal. Mert meg akar halni. Az ágya mellett ott találnak minden cikket, fényképet, ami a Metróról illetve Zoránról valaha is megjelent.

Furcsa dolog ez a lányokkal. Különösen a Metrós időszakban ülnek sokan a Bartók Béla úti lépcsőházban, és várják a percet, hogy megpillanthassák a fiúkat. Egy időben feliratokat firkálnak a falra. Van köztük megható is, szemtelen is. Aztán a meszelés után a házmester eltanácsolja őket. Katona Klári mondja, hogy azidőtájt néha ő is ott szorong a többiek között.


Debreceni ismerőseim egyike máig nosztalgiával meséli régi budapesti útját, amelynek egyetlen célja volt: megpillantani az épületet, ahol a Metró két tagja lakik. Volt két esztendő az életemben, amikor a Bartók Béla úton laktam; alig néhány kapualjnyira Dusánék házától. Zorán akkoriban fehér tetejű fekete Mercedessel járt. Emlékszem, egy éjszaka a lányok telehordták az autót virággal. A fehér tető napokig sárgállott a virágportól.

A százával érkező levelekre Zorán sematikus válaszokat ad. Olyanokat például, hogy ilyen csacsiság csak tizenéves lány fejében fordulhat meg. Vagy hogy nagyon kéri, inkább a tanulásra tessék koncentrálni. Ódzkodik attól, hogy bárkiben hamis illúziókat keltsen, vagy beteljesülhetetlen érzelmeket provokáljon. A reakciók ennek ellenére kiszámíthatatlanok.

Vegyük például Ági esetét. Gyerekfejjel lett szerelmes Zoránba, kitűnő tanuló volt, elvégezte iskoláit, könyvtáros lett, és máig nem ment férjhez. Viszont gyakori látogatója volt a Mamának...

Vagy Ketty, a felvidéki lány, akinek néhány éve írott, igen terjedelmes levele megvan még valahol: ő a Metró megalakulásától 1983-ig vezeti a fonalat, átszőve a távoli csodálat minden szálával. És sorolhatnánk az eseteket tízesével. Volt, akinek a tolakodása kifejezetten sértőnek tűnt, és akadt, aki élete mélypontjáról küldött – nem is levelet, inkább – segélykiáltást.


Kicsit félek leírni mindezt, mert tartok a lesajnáló mosolyoktól. Pedig... Lehet, hogy túlértékelem a dolgot, de jónéhány fiatal életének a hatvanas-hetvenes években ez lett az a szférája, amely példaképeket teremtett, és az életvezetéshez szükséges – egész pontosan talán meg sem fogalmazott – értékeket állított. Valamiképpen az Illés, az Omega, a Metró, illetve a többi zenekar köré szerveződött az az érzelmi belvilág, amelyet a politika minden erőfeszítése ellenére nem tudott megteremteni magának. Ugyanis ezek az együttesek a nyitást jelentették, és bizonyos mértékig a hiú reményt, hogy minden jóra fordulhat egyszer. És valljuk meg, ki nézett föl mondjuk – meg akarom bántani – Aczél Györgyre, Biszku Bélára vagy Czinege Lajosra – hogy az ábécé többi betűjét akár ne is bolygassuk.

Minden hatalomnak szüksége van rá, hogy ifjúságát a lehető legnagyobb mértékben meggyúrja. Függetlenül attól, hogy mozgalma mennyi értéket hordoz, hogy úttörőnek vagy cserkésznek hívatja-e magát. A lényeg a szükségesnél jóval korábban, szinte észrevétlenül kikényszerített egyenruha-viselés és a drill. Nincs az a társadalom, amely ne örülne az egyforma embereknek. A szellemi és fizikai nyomor küszöbén nem túl változatos a napi menü, de hiszen a McDonald's éttermekben is ugyanolyan a big mac mindenütt. Más kérdés, hogy míg az egyikbe belegyötörnek minket, addig a másikat – látszólag – önként vállalja az ember. Valamennyien kasaszövetből készült kabátot hordunk, mert nincs más, aztán belebújunk a farmernadrágba, és ezzel felhúzzuk az újabb egyenruhát, amely pedig tegnap még a különállás szimbólumaként kavart vihart.

Nem csoda hát, ha azok iránt táplálunk érzelmeket, akik képesek arra, hogy így vagy úgy elsivárosodott életünkben érzelmeket közvetítsenek. Ami persze visszaüthet. Nyilván nem véletlen, hogy a műfaj legjobbjainak minden erőfeszítése ellenére máig a szirupos, csöpögős, igénytelen subi-dubi, Koncz Zsuzsa kifejezését kölcsönözve: a zenei pornó vonzza a legtöbb hallgatót, nézőt. A közönség ízlését nem sikerült számottevően befolyásolni.


Az 1978-ban megjelenő második nagylemez engem a katonaságnál ér. Az év végi ünnepekre csak néhány ember térhet haza. Tizenhatan rekedünk a körletben. Karácsonyfát persze nem állíthatunk, de gyertyát gyújtani azért szabad. A barátom tortagyertyákat hoz, a kalocsai boltban éppen nincsen más. Azt mondja, tíz percig ég. Javaslatára kitesszük az ablakba, csak egyikünk marad a szobában: amíg a láng pislákol, egyedül lehet a gondolataival. Azután cserélünk.

Odakinn hideg van, a surranók topognak a fagyos földön, a konzervdoboz hamar megtelik csikkel. Valaki élesztőízű pálinkát kerít valahonnan, de hamar elfogy. Nyomorult karácsony, annyi szent.

Amikor én következem, nem tudok Istenre gondolni, az otthoniakra sem, csak arra, hogy bár az a gyertya tartana ki még ott az ablakban.

Körbeér a sor, valamennyien az ágyunk szélén ülünk megint. Mindenki hallgat, és nem beszél arról, hogy a maga tíz perce alatt mi foglalkoztatta. Egyikünk előhúzza a málhazsákjából a szigorúan tiltott zsebrádiót. Méltóságteljes ünnepi zene ér utolsó taktusaihoz. Aztán az új felvételekből közvetítenek.


Talán jobb is ez így,
hogy nincs elég szavam rá,
s annak, mit érzek
csak törtrészét mondhatom el.
Hiszen egyszerre ott állnék
meztelen szívvel azokkal szemben,
kik álruhát öltöttek fel.
Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt,
ki helyettem mutatja meg,
hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Montaigne írta esszéjében, hogy az ember nem élhet zene nélkül. Akkor sem, ha visszaél a zenével. Igazsága volt. Az ilyen helyzetekből megmarad a benyomás titka, amely a későbbi tűnődésekben újra élhető. Máig előfordul például, hogy kevés szóval könyörgök valakihez, és nem kérek tőle mást, pusztán gyertyalángnyi türelmeket.

Igazságtalanok lennénk, ha nem szólnánk a Romantikáról, a második album talán legsikeresebb daláról.

– Nem tudom, rajta legyen-e a lemezen – mondja Presser Zoránnak és Dusánnak, amikor elkészül a zenével. Mert olyan slágeres. Dusán ír egy kicsit futurisztikus szöveget, ami igyekszik enyhíteni ezen a gondon. Nincs benne az a veszély, hogy belesodródik egy olyan mezőnybe, amit egyikőjük sem szeret. Presser Gábor elolvassa, és azt mondja, hogy rendben, ő ezt érti, de akkor így se ilyen, se olyan. Most mi lesz?

– Végül is van ebben a dalban valami dél, meg tenger – mondja egyikük.

Igen ám, de Dusán nem tud a semmiből írni, összerakni sorokat. Mindig keresi, mi köze neki az elképzelt szöveghez, hol történt vele vagy mással ilyesmi, hol látott ilyet? És akkor eszébe jut, amikor a szerelmével, felnőttként életében először, elutazott Jugoszláviába. Nonstop autóztak Dusán tízéves, ötszázas Fiatjával, mentek egész nap, mentek egész éjjel, és már hajnalodott, amikor egyszercsak megérkeztek egy olyan pontra, ahonnan látni lehetett a vizet. Ragyogott a nap, kék volt a tenger, és olyan volt a látvány, amilyet talán rajzolni sem lehet.

Dusánnak ez jut eszébe, és írni kezd arról, hogy „egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.” Megszületik a Romantika, és nagy sláger lesz.


A harmadik lemez a városról szól, a környezetről, ahol leéljük az életünket. Erre utal a némileg megváltozott borító: színek helyett egy lakóterület vonalas rajza különbözteti meg az előzőektől. De kétségtelenül hasonlít az első kettőre, amelyek lendületéből született.

Valamennyi dal együtt van hozzá, csak az A oldal végéről hiányzik valami. A lassú, lírai befejezés. Egy szín, egy íz, egy hangulat. És ahogy az már lenni szokott, az embernek ilyenkor a legkevésbé sem jut eszébe semmi.

– Járjunk egyet – javasolja a nagy fagyis, Presser, és Dusánnal hármasban elindulnak szétnézni a városban. Mindez nyáron történik. Búzapiruláskor. Vasárnap délután.

A pesti házak forró, megfakult falát eddigre oldalról pásztázza a fény. A lépcsőházak kiürülnek, csak néha suhan föl valaki.

A közös ágy magánya összebékíti még a nappal veszekedőket.

Az ablakok tárva-nyitva, az utcákat behömpölygik a mesék.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyváros, ahol az embereket nem panelházak döngő vaskapui mögé zárták, ahol fontos volt, hogy cirkalmasak legyenek az ajtók, mívesek a kilincsek, ahol nem volt mindegy, hogyan kanyarodik magasba a grádics, ahol a kövekből kereszteket lehetett kiolvasni.

Igen, gyerekek, amikor apa kisfiú volt, állt már a város. Szabad szombatról akkoriban nem hallottunk, és mindössze heti egy nap volt a kegyelem. Ilyenkor rántott húst ettünk krumplipürével, ebéd után pedig elmentünk a nagypapához a temetőbe. Az izzó délutánokon a szesztelen szerelmeket hamar kilúgozták a szökőkutak. A csövekből előszemerkélő víz tükrében tompák voltak a hangulatok. Mégis jólesett sétálni...

Ahogyan jólesik mindig. Ezen a délutánon is. A fiúk betérnek egy fagylaltozóba, és miközben nyalogatják a gombócot, teljesen elfeledkeznek a munkáról.

Ám alig érnek haza, Presser leül a zongorához, és játszani kezd. Eljátssza a dalt, azt, amit Vasárnap délután címen ismerünk a Zorán III-ról. Egész egyszerűen kiszakad belőle. Utólag szinte semmit sem kell igazítani, alakítani rajta. Nincs más hátra, mint összegyűjteni a szövegben a pillanatokat, amik hozzátartozhatnak az ilyen naphoz.

Dusán a budakeszi házra gondol vissza. A kertben diófa áll, van egy nagy kutya, és egy kiadós vasárnapi ebéd után Mama szépen felöltözteti. Elballagnak a buszmegállóba, és beutaznak a belvárosba. Akkor járnak először a Vörösmarty téren, és az élmény olyan mély nyomot hagy Dusánban, hogy most, amikor a vasárnapokra gondol, ehhez nyúl vissza. A versbe öntött történet tehát javarészt a gyermekkorban játszódik, vidéken, békeidőben, amikor Sztevanovityék itt élnek már Magyarországon, de még semmi rosszról nem tudnak, és a félelem még nem vetítette előre saját jeleit.


Vasárnap délután

Vasárnap délután a város meghal egy kicsit,
és valahogy sápadtabbak a kirakatok.
Vasárnap délután egy igazi fagylalt jól esik,
és néha érzek egy régi illatot.

Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után,
a mama rámadta mindig a szép ruhát,
az ajtóban még megfésült, és nem hallgatott rám,
ha kértem: hadd járjak így egész héten át.

Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb,
s a nagyfiú ígérte tízre hazajön,
a tánciskola parkettjén a cipők fényesek,
s néhány párnak a figura összejön